Az utazás előtt egy héttel még nem is sejtettem, hogy hamarosan látni fogom a régóta vágyott dél-olasz vidéket: Nápolyt és az Amalfi-partot – de így lett! Nem ez az első eset, hogy pár nap alatt jutottunk el az ötlettől az indulásig; tudom, hogy sokan nem bírják az ilyen szervezetlen-tervezetlen kalandokat, de nekem nem probléma: a lényeg, hogy valahogy menjünk…
Mert hogy emberem egyszer csak előállt azzal a javaslattal, hogy mivel hamarosan besűrűsödik munkánk cukrászdánkban, a Mónisütiben, MOST menjünk el kicsit kikapcsolódni. Ó, mondtam erre, milyen klassz, hogy ilyesmi eszedbe jutott, épp arra gondoltam, jó lenne tengerhez menni, esetleg Horvátország? -Nápolyt néztem ki – mondta erre ő, és azonnal rávágtam, hogy jójójójójóóó, az legyen!!! – De kocsival mennék – tette hozzá, ami elsőre (meg még másodikra is) meredeknek tűnt, lévén, hogy 1300 kilométerről van szó oda és vissza, de, gondoltam, legalább annyi cipőt, ruhát, és mindenféle egyéb nélkülözhetetlen utazási kelléket hozok, amennyit csak bírok!
Erre szükség is volt, egyébként, mert az időjárás-előrejelzés elég változékony időjárást mutatott, mintha az éves csapadékmennyiség jelentős része abban az időszakban akarna leesni, amikor mi ott vagyunk. De sebaj, találékonyak vagyunk és rugalmasak, ráadásul egymás társaságát is igen kedveljük (nem elhanyagolható szempont), úgyhogy nem ijedtünk meg a rossz időtől sem, mondván – klasszikust idézve -, hogy “csak egészség legyen és térerő”.
Hétfő reggel 6-kor bepattantunk a kocsiba, és nekivágtunk a kalandnak. Az volt a tervünk, hogy félútnál – ami tőlünk számítva pont Toszkána területére esik – majd eldöntjük, hogy maradunk-e ott egy éjszakára, vagy gurulunk tovább, éppen ezért még szállást sem foglaltunk, de ez ügyben nem volt mit aggódni: február vége meglehetősen szezonon kívüli időszak még ott lent délen is, rengeteg szabad szálláshelyet sorakoztatott fel a Booking.
Szlovéniában kicsit elkámpicsorodtunk, ugyanis szakadó hóban találtuk magunkat, 0 fokban (na neee), de aztán szolidan ugyan, ám fokozatosan emelkedni kezdett a hőmérséklet.
Az utunk remekül telt, és egyáltalán nem voltunk fáradtak, úgyhogy Cortona vonalában eldöntöttük: lemegyünk Nápolyba aznap. Pontosabban nem is Nápolyba, hanem Salernóba, mivel ott töredék áron találtunk szállást – több utazós weboldal ajánlásának megfelelően. Attól ráadásul minden Nápolyt megjárt turista óvva intett, hogy a városban kocsival közlekedni merjünk, hacsak nem olyan autóval megyünk, aminél nem számít, ha itt-ott lehúzzák, esetleg megtörik. Nem olyannal mentünk.
Este fél hétre érkeztünk Salernóba, útközben foglaltam szállást, többórás mérlegelés után közös megegyezéssel egy 9,4-es értékelésű óvárosi apartmant választottunk, ami parkolóhellyel is kecsegtetett. Utóbbi fontos szempont volt, mivel olvasmányaink szerint ez vaskos probléma szinte mindenhol. Hát mit mondjak, megizzadtunk, mire odakeveredtünk: szűk sikátorokban kanyarogtunk, itt aki okos, az Smart-tal jár (hehe), nem nagyon villog senki nagy Dodge RAM-okkal, azt meghagyják a siófoki aranypartra…
Végül a szállás meglett, kissé elhűltünk, hogy ez 9,4-es, jó ég, pedig annyi értékelést elolvastam…!!! A tulaj, Ludovico viszont rendkívül kedvesnek bizonyult, becsekkolás után el is helyezhettük autónkat a garázsában, csekély ellentételezés fejében. Kinéztem a szobánk ablakán, és örültem, hogy a szemközti lakásban épp nem lakik senki, mert akár kezet is foghattunk volna. Sebaj, majd meglátjuk – most menjünk vacsorázni! Ludovico ajánlása nyomán a közeli Pizzeria La Smorfia-ra esett a választásunk, fergeteges pizzát ettünk, és a ház saját sörét ittuk hozzá. Bizakodva tértünk nyugovóra. Holnap vár minket az Amalfi-part!
