<<Előző rész
Nem fér a fejembe, hogyan feledkezhetnek el emberek arról, hogy a terület, ahova építkeznek, bármikor megsemmisülhet, sőt, az életük is simán veszélybe kerülhet hirtelen. A Vezúv pont ilyen.
Az, hogy a nápolyiak szemet hunynak felette, betudható (talán) a 9 km távolságnak, bár Pompei is 7-re fekszik, aztán mi lett vele, ugye… Szóval leginkább széljárás kérdése, hogy merre szed több áldozatot a vulkán. Ilyesmikről beszélgettünk emberemmel, miközben a Pompei felé tartó vonaton utaztunk. Ez volt a terv arra a napra: a Vezúv és az ókori város feltárt romjai.
Előbb a Vezúv
Pompei vasútállomásán egy pillanatra megálltunk tanácstalanul, erre azonnal lecsapott ránk az egyik utaztató cég képviselője egy kedves fiatal lány személyében. Meggyőzött minket arról, hogy ha fejenként 32 Euróért elvisznek bennünket a Vezúvra, majd onnan Pompeibe, az nekünk nagyon jó lesz. Jól is hangzott, egyébként, úgyhogy elfogadtuk az ajánlatot. Elindultunk fel a hegyre egy kényelmes Merci kisbusszal, és a hegyen felfelé kaptatva azt állapítottuk meg, hogy a látványa lehangoló.
Kopár növényzet, ronda épületek, mintha az építtető, vagy építő úgy gondolkodott volna, hogy ha elpusztul a ház, hát na bumm, úgysem ér sokat, és hát amíg áll, addig használja. Állítólag sok az illegális épület a hegyen, mondjuk, a panorámájuk az páratlan. A busz kitett bennünket a lehető legfelsőbb ponton, ameddig csak mehetett, a kísérő srác kedvesen közölte, hogy másfél óra múlva itt tali, és ezzel szélnek eresztettek bennünket.
Fel a hegyre
Elindultunk felfelé, és elég hamar rájöttem, hogy a heti két személyi edzésem mellé (amely inkább rehabilitációnak számít a térdemre és a sarkamra való tekintettel) sürgősen be kell iktatnom valami kardiózást, mert ez nem állapot. Jó buteykós tanítványként próbáltam az orromon keresztül venni levegőt, de úgy éreztem, ha így folytatom, egyszer csak elájulok. Bő félórás menet volt felfelé a hegy, a látvány viszont valóban megérte – a nápolyi öböl, illetve a kráter látványa kárpótolt.
– Milyen érdekes, hogy eddig nem is találkoztunk magyarokkal – mondta emberem. Erre emlékeztettem, hogy előző nap Positanóban, a tengerparton egy ötgyerekes magyar családdal beszélgettünk, miközben a legkisebb gyerek, a hároméves forma Gyugyó úgy borult bele a hullámzó tengerbe, hogy már csak akkor tudták elkapni a karját, amikor tetőtől talpig vizes lett. Már lefelé haladtunk, és akkor meghallottuk egy felfelé tartó társaságból:
– Azért ez nem az a látvány, amihez hozzászoktunk!
Ennyi. Magyarokkal mindenhol összefutsz.
Amikor leértünk a Vezúv parkolóba, már annyira éhes voltam, hogy arra gondoltam, megkockáztatok egy szendvicset az ottani büfében. Bár a korábbi tézisem, hogy Olaszországban még az útszéli bódékban sem lehet rossz kaját kapni, ekkorra már duplán megdőlt, de bíztam abban, hogy azok csak véletlenek voltak. Hát sajnos, ez a hely is erősítette a kivételek sorát, életem egyik legrosszabb paninijét kaptam egy olyan elegáns olasz úrtól, aki úgy nézett ki, mintha valami senior divatlapból lépett volna elő. Csalódott voltam. Megjött a buszunk, negyed óra alatt átvitt bennünket Pompeibe. Ott viszont előbb tényleg ebédeltünk egyet a bejárattal majdnem szemközt, egy étteremben.
Pompei
A város történetét valamennyire mindenki hallotta, általánosban is tanultunk már róla; izgalmas téma volt, hogy a várost milyen hirtelen érte a pusztulás. Nem értettem, hogy miért nem menekültek el, ha rengett a föld? Azért, mert hozzászoktak. Mert az néha szokott rengeni. Viszont több, mint kétszáz éve nem tört ki a vulkán, így azt hitték, már kialudt. Ezért is folytatták az életüket a megszokott módon 79. augusztus 24-én.
(A következő képen a város makettje látható, amit a nápolyi archeológiai múzeumban lehet megnézni.)
Aztán egyszer csak kirobbant a hegy teteje, és azt írják, legalább 15 km magas oszlopban tört fel a hamu, a törmelék és a különböző gázok keveréke. 7 méter magasan temette be a várost, és mindez olyan gyorsan történt, hogy esélyük sem volt elmenekülni. Számomra nyomasztó volt egyébként azokon az utcákon mászkálni, ahol ekkora tragédia történt.
A hamu alatt
A megkeményedett hamuréteg megőrizte a halottak testének formáját; a feltáráskor ezekbe az üregekbe gipszet fecskendeztek, és szinte még az arcvonások is kivehetőek – döbbenetes. Az is elképesztő, hogy milyen eszközöket használtak.
Szerintem olyan tányérokból, amilyenekből mi ma eszünk, legfeljebb a kutyákat, meg a rabszolgákat etették volna – finom üvegmunka, ezüst étkészletek, gyönyörű színek és formák.
Ezeket másnap láttuk a már említett archeológiai múzeumban, lenyűgöző volt. A legtöbb leletet ide szállították át, egyébként.
Minden olyan szakértelemről, olyan kultúráról, olyan tudásról árulkodik, amihez képest a mai világunk egész egyszerűen gagyi.
De mindig oda tértem vissza gondolatban, hogy egy ilyen mementó dacára hogyan élhetnek ma is úgy emberek a hegy közvetlen közelében, sőt, igazából a hegyen, hogy tudható az, hogy előbb utóbb újra ki fog törni. Nyilván, van terv az evakuálásra; húsz napos előrejelzéssel számolna, és hatszázezer embert kellene kitelepíteni. Nagy a dilemma, hogy mikor kezdjék meg a költöztetést: 1984-ben negyvenezer személyt áttelepítettek, de végül a kitörés nem következett be. Nyilván, meg lehet szokni, hogy az ember veszélyzónában él, na de minek?
Én a magam részéről a Badacsonyban sem bízom…
