<<Előző rész
Régi vágyam volt Amalfi, pontosabban az Amalfi-part meglátogatása, és Positano is sok-sok filmben megmutatta már varázsát (talán a legismertebb a Napsütötte Toszkána). És ha az ember már elmegy Nápolyig, akkor bizony érdemes egy napot erre a pazar környezetre fordítani.
Csak hogy összefoglaljam az eddig történeteket: 12 órás autóutat követően megérkeztünk Salernóba. Elfoglaltuk a szállásunkat, amely a mi fogalmaink szerint közel sem volt 9,4-es színvonalú, amint azt az értékelések sugallták, de idővel rájöttünk, hogy szállásadónk, Ludovico miatt nem írta meg a valóságot senki. Ludovico ugyanis egy tünemény volt, képes volt nekünk sós reggelit készíteni (tojást, szendvicset), dacára annak, hogy kijelentette: ezen a vidéken mindenki valami kis édeset reggelizik. Ez az édes lehet sfogliatella, frolla, vagy valami hasonló, édes krémmel töltött tészta.
És lőn este, és lőn reggel
Tény, hogy a vártnál jobban aludtunk: a szállás egyéb hiányosságait ellensúlyozta a rendkívül kényelmes ágy. Úgyhogy, az utazást követő első napunkon, meglepően jó alvást követően reggel fél nyolckor kipattantunk a közös étkezőbe, ahol találkoztunk portugál lakótársainkkal. Szállásunk ugyanis két apartmanból állt, egyikben laktunk mi, a másikban – ebben több szoba is volt – öt portugál tanár. Ők az Erasmus program keretében itt, Salernóban vettek részt valamiféle tanítás módszertani továbbképzésen.
Előző este hallottam őket, még éjféltájt is elég hangosan beszélgettek ebben a bizonyos étkezőben. Mivel nem tudtam tőlük aludni, gondolkodtam, hogy kimegyek, szólok, hogy csendesebben vigadjanak, az Isten áldja meg kendteket; elég sokáig hadakoztam magammal, kimegyek, nem megyek, szólok, nem szólok, de visszafogtam magam, és jól tettem. Szupercukik voltak ugyanis. A későbbiek során minden reggel összefutottunk, elmeséltük egymásnak, merre jártunk előző nap, általában bocsánatot kértek esti hangoskodásukért, de, mentegetőztek, annyi élmény éri őket nap mint nap, hogy muszáj megvitatniuk. Amúgy megígértették velünk, hogy ha már egyszer Lisszabonban jártunk, és tetszett, Portót is megnézzük majd, mert az sokkal szebb – ők onnan érkeztek. Na de először is Amalfit, a partot, és Positanót szerettük volna látni, így hát Ludovico tanácsainak megfelelően a SITA buszjáratokat kezdtük keresni, méghozzá az Amalfi felé tartókat.
Amalfi-part
Ez a kedves nevű hely egy 45 kilométer hosszú partszakasz, az UNESCO világörökség része. Tizenhárom település tartozik ide, amelyek közül kilenc vízparti – köztük az általunk is meglátogatott Amalfi és Positano -, négy pedig az ezek fölé magasodó sziklás hegyeken helyezkedik el. A wikipédia szerint először a természeti környezettől elbűvölt római nemesek építettek villákat ide, az első leletek a Kr.e. I. századból származnak. Ma is csodás a partszakasz, pedig évente közel ötmillió turista érkezik ide, ami azért ezeknek az apró településeknek nagyon komoly terhelést jelenthetnek. Persze, jobbára ebből, vagyis a turizmusból élnek a helyiek; a szobakiadás mellett a limoncello-, a kerámia- és a merített papír készítése, illetve még a halászat adhat megélhetést a lakosság számára. Rengeteg citromligetet láthatunk, minden a citromról szól: citrom van a kerámiákon, a ruhákon, citrom a sütiben, citrom a likőrben.
Vegyünk buszjegyet – de hol?
Nos tehát, ott tartottam, hogy szerettünk volna buszjegyet venni, ugyanis elvileg Tabak shopokban, vagyis dohányboltokban árusítják, de három boltban is közölték, hogy már nem foglalkoznak vele többé.
A negyedikben (a fotón ez látható) végül kaptunk, de kiderült, hogy egyébként a buszsofőröknél is lehet venni, de ők nem szívesen adnak. Itt ajánlom figyelmetekbe a Campania artecardot, amiről az előző részben írtam: nagyon hamar behozza az árát, és nem kell buszjegyet keresgélni.
Na de végül lett jegyünk; amint a képen is látszik, a már emlegetett SITA busztársaság jegyzi. Azt tudni kell, hogy Olaszországban egy csomó busz- és vasúttársaság van, nem mindegy, melyikre vesz az ember jegyet. Megtaláltuk a buszmegállót is, és várakozásunkkal ellentétben a busz nagyon pontosan érkezett. Tudtuk, hogy bal oldalra kellene ülni, de ezt mindenki tudta, így az utolsó két baloldali üléspárt elfoglalták a pont előttünk felszállt német fiatalok.
Végig a tengerparton
A busz bal oldalán volt látható végig a tenger és az út maga, jobbról leginkább csak a fölénk tornyosuló sziklafal, és a házak. Kicsit irigyeltem a balunkon ülő srácot, aki befészkelte magát a tengerpart látványához, majd végig a telefonjába merült, és csak néha, unottan vetett egy pillantást a kinti csodára. Igaz, esett az eső, de hát akkor is magával ragadó látvány volt. Szerencsére a fiú aztán pár faluval odébb, Cetaraban leszállt, és akkor azonnal átültem a helyére.
Az addig zuhogó eső éppen elállt, ugyanígy a lélegzetem is folyton, olyan gyönyörű helyen jártunk. A busz elég tempósan haladt, a kanyarokban dudált – aki bújt, aki nem, jövünk -, de így is volt, hogy a szemből jövő autóknak vissza kellett tolatniuk, hogy elférjünk. És bár voltak olyan helyzetek, hogy az ujjamat nem tettem volna oda két jármű közé, mégsem történt baleset. Valahogy elfértek.
Amalfi, a város
Amalfiba érkezve megint eleredt az eső, de azért mászkálgattunk a hangulatos utcákon, és mivel megéheztünk, rutintalanul beültünk úgy egy helyre, hogy nem néztük meg az értékeléseit. Kiderült, hogy hangulatossága ellenére a konyha nincs a csúcson, eddigi tapasztalatom, hogy Olaszországban nem lehet rosszat enni, itt is megdőlt. Persze, aki önként besétál egy turistacsapdába, az vessen magára – na de egy olyan faluban, mint Amalfi, hol nem kéne gyanakodnunk? Mindenesetre, kárpótolja az embert a léleknyugtató környezet, amely még a változó időjárásban is élmény.
A fenti Szent András-katedrális a városka legimpozánsabb épülete. Nagy kulturális életre ne számítson, aki ide érkezik – de azt hiszem, ide tényleg mindenki a fotókról jól ismert hangulatért jön. Azt pedig magunkba tudjuk szívni azzal, hogy csak úgy sétálgatunk a hangulatos utcákon. Engem meglepett két – számomra – teljesen indokolatlan betlehem (február végén főleg), mindkettő, hogy is mondjam, meglehetősen részletgazdag volt.
A nápolyi betlehemek hagyománya
Aztán kicsit utánaolvastam, és kiderült, hogy ez egy nápolyi hagyomány, ami idővel szépen leszivárgott délebbre is. A nápolyi betlehem jellemzője ugyanis, hogy sziklán rendezik be, és a hagyományos szereplőket a helyi lakosságot megtestesítő szobrocskákkal veszik körbe. Két barlangnak is kell lennie benne, az egyik az, ahol a kisded megszületik, a másik, ahova nem engedték be a családot.
Szóval, ezek a betlehemek most is ott vannak az utcán, csupán a kisjézus hiányzik mindegyikből. Bevallom, először azt gondoltam, ellopták, de valószínűleg nem: azt olvastam, hogy azt hagyományosan december 24-én helyezik a fekhelyére, és gondolom, később el is viszik, különben nem lehetne újra odatenni. Akit érdekel mindenféle érdekesség ezekkel a betlehemekkel kapcsolatban, itt talál róluk bővebben olvasnivalót.
Tovább Positanóba
Amalfi, a város egyébként egyfajta buszközpont is: innen indulnak járatok a part több irányába. Például, Salernóból nincs közvetlen járat Positanóba: el kell menni Amalfiba, majd ott átszállni. Továbbutaztunk mi is.
Na, hát Positano, az tényleg lélegzetelállító. Szinte minden lépés után rácsodálkoztunk valami újabb szépségre, a házak, a tenger, a sziklák és az épületek szimbiózisára, a kacskaringós utakra, ahol úgy közlekednek, hogy az ember haja égnek áll, valahogy mégis mindig elférnek. Valószínű, hogy Positanóval kapcsolatban mindent leírtak már, amit lehetett, csomó filmet forgattak, irgalmatlan mennyiségű fotót lehet róla találni a neten, mindenki szívesen pózol a színes házakkal borított hegyoldal előtt.
Bár utazásunk időpontja (február vége, március eleje) nagyon szezon előttinek számít itt, azért jól el lehetett időzni a hangulatos kis városkában. Picike tengerpartja van, ahová kacskaringós kis utcákon, meredek lépcsőkön át juthatunk le.
Közben citrom, citrom mindenen, mindenben. Sajnos – vagy talán szerencsére – szinte minden üzlet zárva volt, így nem vásároltam, de a kirakatokban gyönyörű holmik kellették magukat. Egy-egy kerámiás, illetve ruhás üzlet nyitva volt, majdnem vettem is az unokámnak egy menő citromos inget, de amikor kiderült, hogy 40 eurót kérnek érte, sóher énem előbújt.
Amúgy simán eltartanának sokkal több üzletet így szezonon kívül is a turisták (pár kávézó, egy-két étterem tartotta a frontot a parton), úgy tűnik, az itt élőknek elég, ami nyáron bejön.
Kapd el a Gyugyót!
Épp leértünk a tengerhez, amikor arról beszélgettünk a férjemmel, hogy érdekes, még nem is hallottunk magyar szót, pedig tudjuk, hogy magyarok mindenhol vannak. Leültem egy felfordított csónakra, és egy sokgyerekes családot kezdtem figyelni. Öt gyerkőc volt, plusz a szülők, vidáman játszottak a homokban, a gyerekek várat építettek, és a legkisebb, egy huncut hároméves-forma a hullámokkal incselkedett.
Befelé kezdett futni, a vízbe, ám szemből épp egy nagyobbacska hullám készülődött a part felé. És akkor tisztán hallottam, ahogy az apuka odakiabál valamelyik nagyobb gyereknek:
– Kapd el a Gyugyót, kapd el a Gyugyót!!
Megvannak a magyarok – mondtam a férjemnek. Kicsit beszélgettünk is velük – kedves család volt -, és hát Gyugyó nem kerülte el a sorsát: addig-addig szórakozott a hullámokkal, amíg aztán egy óvatlan pillanatban az egyik tényleg leterítette. Itt lett vége a bulinak, Gyugyóka apu melegítőfelsőjében hagyta el a tengerpartot, némi sírdogálás kíséretében.
Sokáig néztük a tengert, és nehezen is hagytuk ott, de úgy döntöttünk, sétálgatunk még a városban.
Csak séta
Sok helyen találkoztunk mozaikokkal, néha ilyen lenyűgöző formában is, mint a képen látható nyugágy.
Akármerre mentünk, mindenhonnan szemet gyönyörködtető volt látvány.
A városkának egyébként közel 4000 lakosa van, és megtaláltuk a helyi közösségi teret is: egy Bar Internazionale nevű műintézményt, amely kocsma és valamiféle bolt egyben. Pontosan a SITA buszok megállójában áll, így a buszunkat várva, vagy 50 percig tanulmányozhattuk, hogy az a tömeg, akikről azt hittük, hogy szintén a buszt várja velünk együtt, valójában itt éli közösségi életét. Robogók, autók állnak meg teljesen szabálytalanul, bemennek tíz-tizenöt percre, majd továbbállnak. Jön a busz is – de nem a megállóban áll meg, mert ott nincs hely; kicsit továbbgurul, a turista meg ijedezik: még Amalfiban is el kell érni a Salernóba tartó járatot…
Folyt. köv.
