A laptopkonyhás felvételen – amelyről szerdán írtam – két receptet kellett elkészítenem a Hungaro-Jam Kft. hagyományos szatmár-beregi szilvalekvárjával, és azért írok most róluk, mert megérdemlik.
Tizenegy-két évvel ezelőtt a fiatal házaspár első gyermekével Budapestről Vásárosnamény mellé költözött egy kis faluba. Jó messze. Bár az áhított tiszta levegő megvolt, az hamar kiderült, hogy a politológus, szociológus és a mérnök diploma azon a környéken nem sokat ér; mit lehet itt csinálni? – tették fel a kérdést maguknak. A tájjelegű ételekkel való ismerkedés során egyre inkább megerősödött az elhatározás, hogy ezt a mindenféle adalékanyag nélkül készülő szilvalekvárt meg kell ismertetni a világgal.
Alapanyaga a penyigei kékszilva, más nevén nemtudom szilva. Utóbbi elnevezés története az, amit elsőre gondolnánk: a városi ember lement falura, és megkérdezte Józsi bácsit, bátyám, mi a neve ennek a szilvának? – Nem tudom…
Hát így lett nemtudom.
Érdekessége, hogy meglehetősen aprószemű, és nem magvaváló, ezért nemcsak nehéz, hanem egyenesen lehetetlen magozni. Így aztán a szilvaszemeket mosás után előfőzik, majd egy rostán átnyomják, azaz ciberézik – ekkor kerül ki a mag a gyümölcsből, és a ciberézés során teljesen szárazan maradnak fenn a rostán, tehát a teljes gyümölcshús lejön róluk. Ezt követően mennek a duplafalú lekvárfőző üstökbe, 8-9 órára, ahonnan csodás, sűrű állapotban kerülnek ki. 5 kiló gyümölcsből lesz 1 kiló lekvár, ami semmi másból nem áll, csak szilvából. A csomagolás többféle: van a kisüveges verzió, és van, amit a hagyománynak megfelelően cserépszilkébe töltenek, ez legalább egy kilót nyom.
A lekvár teljesen sütésálló, nem folyik, az biztos, ahova tesszük, ott is marad.
Mentettem is magamnak egy szilkényit… Úgy fogyott el a fele, hogy még nem is sütöttem vele semmit…
A cégnek amúgy a kezdetek óta jócskán bővült a termékpalettája, készítenek például csipkebogyó-, som-, rumos meggy-, sárgabarack- és fahéjas almalekvárt; az összes termék legfőbb jellemzője: maximális gyümölcstartalom adalékanyagok nélkül.
Főztem én is két-három éve cukor nélkül, fantasztikus lett.Ha az idén ismét lesz szilva termés újra készítek, ezúttal sütős verzióban, akkor nem kell folyton kavargatnom.
mióta Édesanyámék falura költöztek, s van szilvafájuk, azóta mi is szoktunk kapni ilyen koncentrált szilvalekvárt. mi egyszerűen csak degenyegnek hívjuk, olyan fekete.
Nagyon szeretem ez a sütit!Kedves Maimoni, boldog ünnepet kívánok neked és családodnak!
KÖszönöm szépen, és viszont kívánom!
Én is sütőben készítem a szilva lekvárt. Szüleim annak idején a szőlőben üstben főzték. Még meg vannak azok a szilkék, amikben tároltuk! Boldog ünnepeket kívánok!
Boldog nyuszit!
Viszont:)
Kedves Maimoni!Köszönjük szépen ezeket a dicsérő szavakat a penyigei szilvalekvárról!Szatmári lévén nekem ez nagyon jól esett!Nem messze lakom Penyigétől, Botpaládon(ami szintén a világ végén van, mint Penyige). Nagy csodálattal olvasom mindig a receptjeidet,melyek köszönök így utólag is!Ajánlom a derelye elkészítését is a lekvárból, nagyon finom!A “régi öregek” azt mondták róla: derelye, ez a magyar ereje.Kívánok Neked további jó munkát!Mariann
Kedves Marianna, köszönöm a kedves szavakat, és a receptötletet is! Bár egyszer már készítettem derelyét, annak a tésztája burgonyás volt, most viszont a lekvárt készítő cég hnlapján megkerestem az autentikusat a szatmár-beregi szilvalekvárhoz – lehet, hogy holnap ez lesz az ebéd…
Valóban levestésztából szoktuk készíteni a derelyét, házi zsemlemorzsával.Vágunk még a maradék tésztából kis csíkokat is. A “tepertős” pogácsát is szoktuk lekvárral, többször áthajtják a tésztát, kinyújtják, ezt többször ismétlik. Remélem lesz kedved több megyémbeli ételt kipróbálni!
Én a somról sem tudtam lefőzni a húst. Valahogy a főzéssel mégingkább ráfőtt, mi ez a technika, hogy szárazon maradnak a magok?Azóta a somból is inkább kompót lesz, attól nem hullik ki a maradék hajam… 🙂 🙂 🙂