A nők a tűzhely mellett II.

Jókai Mór írásának egy részét közöltem itt múlt vasárnap, most következik a folytatás. Egészen pontosan az írás utolsó néhány oldala -, a magyar konyháról elmélkedő részt önkényesen átugrom.

Hogy milyen a jómódu magyar középosztály tüzhelye? azt legyen szabad egy saját munkámból ide plágiumént átvennem.
Ilyen konyhát a mostani takarék-tüzhelyes korunkban ritka helyen találni már, nagy, nyitott tüzhelyével, melyen fölül is ég a tűz, alul is ég a tűz, fölül főznek, alul kalácsot sütnek. A pattogó hasábok közül emelkedik ki a sokhorgu vaskutya, az tartja az egyik végét a nyársnak, a mire felhuzva forog a piruló pulyka, keresztül ütve a nyilforma ludlelkével; a forgató gépet a béres-gyerek helyettesíti. A tűz körül fortyogó fazekak, félig letakarva mázas cserépfedőkkel.
A lángtól félrevonva egy vaslábu háromszög, azon egy lapos cseréptepsi, az betakarva pléh fedővel, teteje megrakva parázszsal, alatta is parázs; abban bizonyosan a trsa sül annak a rétesnek, a mit ott a nagy kihuzott asztalon most nyujtanak vékonyra, két leány kétfelől egy ökölnyi tésztát olyan szélesre kiterjesztve, mit maga az abrosz, hogy azt egy régi római nő mint palástot felvehetné. Azt pedig Magyarországon meghintik tejföllel, zsirral, mandulával, mazsolaszőlővel, aztán összehengerítik, boa konstriktori alakban tepsibe keritik, spanyol inkvizitori raffineriával lassan tüzön megpiritják, s szánakoznak a barbár népeken, a kik ezt nem ismerik.
Más fehérnép eközben a tüzhely alatti kemencze agyagtévőjét rakja körül a kihuzott parázszsal, ottbenn magasra kelt kalácsok pirulnak; meg másik kétnyelü görbe késsel gömbölyü fatálban apróznak valami húst, a minek a bátyját már befojtogatták a káposztalevélbe, s az már kibeszéli: milyen idő van ott bent a fazékban? Valami haszontalan ficzkó nagy lomhán tör vassulyokkal nagy vasmozsárban valamit, alkalmasint borsot. Egy szobaleány réz-sodrony virgácscsal seprüz egy czinmedenczében hófehér tojáshabot, a miből fölfujt lesz czukros levegő. Maga a főszakácsnő pedig mindenütt sürög-forog, vezényli a konczertet, megöntözi zsirral a piruló pulykát, mi alátett serpenyőbe csurog vissza, a rétestésztát elébb a szárazzal, aztán a higgal, belekóstol az ételekbe főzőkanállal, megitéli: mi kell beléjük? parancsol bors- és sótartóval, paprikás-döbözzel, megnyittatja a kemenczét, megvizsgálja a piruló kalácsokat; ellenőrzi a rétest, beleszurkál a lapátvégü villával a sistergő hurka-félékbe; válogat a mindenféle czifra réz-, bádog-, faműszerek között, gyakorlatba véve fánkmetszőt, dereje-sarkantyút, czifra paczalvágót, molnárostya-sütőt, habszedőt, zsufahabarintót; dolgot ád tepsinek, üstnek, kondérnak; rangfokozatát meghatározza a tűz körül álló fazekaknak, tanitja spékelni a szobaleányt, üldözi tormareszeléshez a visszafelelgető kuktát s bevezeti kegyesen a dorongos-fánksütés titkaiba a hajdunét; kergeti csipővassal a pakosztás agarat, oltalmazza a tüzhelyen lakó cziczát, halálos itéleteket oszt apró baromfiak ellen. Közbe pedig levesbe való tésztát metél roppant öreg késsel, oly finomra mint a czérnaszál, s oly sebesen mint a gőzgép. Hogy nem vágja oda a körmét! Néha a hajdu is megjelenik, kinek az a kötelessége, hogy bort hozzon; a pecsenyerántáshoz vöröset, a zsufáhz fehéret, és a sülteket müvésziesen feltransirozza.
Végül következik a tálalás, a mely aztán nemcsak tudomány, hanem müvészet is, s a minek annyi “hogyan”-ja és “miként”-je van, hogy azt férfinak még csak leirni akarni is vakmerőség lenne.
Ilyen volt a magyar középosztály konyhája a takaréktüzhelyek behozatala előtt.
Most már csak falukon találni hasonlót.
A köznép, a földmives osztály konyhájába is érdemes lesz betekintenünk. Nem mindenikbe, azt nem kivánom: csak az érdemesebbekbe.
A ki meg akarja ismerni egy nép kuturai fokát, nézze meg annak tüzhelyét.
Nem hasonlitok össze egyes nemzetiségeket, de egyes tájakat.
Mert valamint az erdélyi románoknál is, főleg Vidra környékén, találtam oly földmives hajlékokat, hol a konyha olyan volt, mint egy női elfogadóterem, fénylett, ragyogott edény és tüzhely; ez utóbbi mázas cserépből rakva, s a tálas és szekrény mind a szép asszonyt dicsérte; megforditva jó magyar népünk közt találni elég házat faluszámra, melynek füstkormozta kürtös konyhája egy makulányit sem enged a legszurtosabb mócz vityillónak. Hanem mi minden nép tüzhelyét felülmulja az ideálisságban: az a háromszéki székely tüzhelye. Benn a szobában egy szögletbe épitve; fölül magas ernyője van, minő az uri szobákban a kandalló. Tüzhely és kandalló hófehérre meszelve s friss zöld lombba körülrakva, mint egy druida-oltár; mázas edény parasztfestékkel, czintányér fényesre sikálva, disziti sorban a festett polczot; az ágymenyezetnek fehér függönye összhangzik az otthonias kandallóval, mely előtt lángszemű székely menyecske rakja a tüzet. Igazán ég kezében a munka. Az ablaknál a szövőszék, melyen virágos vászon van feszitve az osztovátára, az asztalon mezei virágok mázas bögrében, a zsámolyon kis fiu tanitja kis hugát az ábécze csodatitkaira. És egy legyet nem találni sehol, sem heverő szemet. Nincs a tüzhelyes házban egyéb szag, mint a fenyőgaly üde ambrája s a mezei gyöngyvirág illata, melyet aztán a kellő időben kellemesen zavar meg a biztató rántásszag. Ilyen a székely asszony tüzhelye.
S a székely asszony mindennap háromszor főz férjének meleg ételt. S a székely sokat dolgozik. Régi példabeszéd az, hogy “rossz erő, rossz dolgos”; s ehhez még egy ujabb tapasztalás is járul: “a ki az ételre keveset ad, az bizonyosan az italra ad sokat.” A hol a gazdasszonyok kerülik a konyhát, ott a férjek keresik a kocsmát. A székelyeknél faluszámra nem találni kocsmát. Bornak csak a savanyu vizet nevezik, egy kis ártatlan fenyőviz, a mivel kedvet deritenek. Hanem akármely házba betérhetünk, kevés pénzért kész vendéglátást kapunk. Néhány mérfölddel odébb pedig, ha nincs tele a szeredásunk, meghalhatunk a faluban éhen. Ott csak isznak az emberek. Meg is látszik rajtuk. Kérdi az izmos, erős székelytől a hegylakó szomszéd: “Ugyan mivel élsz te, hogy ilyen jó húsban vagy?” – “Hát kukoriczával.” – “Lehetetlen az, hiszen én mindennap tengerit eszem, s mégis milyen ösztövér vagyok.” – “Igen, mert hogy készititek a tengerit?” – “Hát megőröljük tejjel vagy vizzel, lesz belőle málé.” – “Hja, én nem őrölöm meg a tengerit, hanem elébb odaadom a sertésnek, az megeszi, lesz belőle sonka: én csak akkor bántom.” Hát még hol az istenadta föld termékét a pálinka-kazánnak adják, s csak akkor bántják!
Párisnak is bizony több kárt tett az abszinth, mint a porosz bombák. Amaz a férfierőt öli meg.
Hát olyan semmiség-e: azt a férfierőt megtartani egy nemzetben?
Én ezt a legmagasabb asszonyi hivatásnak tartom.
S ha egészen helyeslem azt, hogy a nők számára minden keresetmódot felszabaditsunk, mely azokat, mint a férfiakat, tisztességes uton és munka utján kenyérszerzésre képesitse; ha én azt is óhajtom, hogy a nő lehessen iró, müvész, orvos, békebiró, kereskedő, iparüző, tanitó: a mellett és daczára annak követelem, hogy a nőt ugy neveljük, hogy az azért gazdasszony is legyen. Midőn a férfi jogaiban osztozik, ne szünjék meg a nő előjogait megtartani.

{…}