A nők a tűzhely mellett

Apai nagypapám szenvedélyes régiséggyűjtő volt, összeszedett mindent, ami régi, lehetett az fegyver, jelvény, kitüntetés, pénz, képeslap, könyv, bútor. Azt hiszem, érteni nem igazán értett hozzá, de azért nagyon sok értékes holmit is felhalmozott; számomra ilyenekké váltak mostanában a gasztronómiai témájú könyvek, meglepett, mennyi régi szakácskönyvet vett – bár a mama azt mondja, azok jórészét ő választotta, amikor együtt mentek el az antikváriumba.

Szert tettek például  a Glück Frigyes és Stadler Károly által szerkesztett “Az inyesmesterség könyve” című kötet 1898-as, második kiadásának egy példányára (nem összetévesztendő Az Ínyesmester szakácskönyvével, amit Magyar Elek írt!). Emlékszem, gyerekkoromban már lapozgattam ezt a könyvet, és roppant unalmasnak találtam, mivel az első fele nem más, mint egy szótár: ételek neve németről magyarra fordítva, és a magyar elnevezés megfelelője németül. Mindezt azért gyűjtötték össze a szerzők, mert tarthatatlannak ítélték a szakmában akkortájt uralkodó “bábeli nyelvzavart”, a németről, franciáról, angolról sokszor rosszul fordított ételnevek kavalkádját. Ezzel a komoly gyűjteménnyel szerették volna egységesíteni a magyar konyha ételneveit; ebbe a munkába nyelvészeket is bevontak.
A könyv második részében híres írók asztal körüli témában írt tárcáit adták közre – így például Jókai Mór tegnap említett írását, “A nők a tűzhely mellett” címűt. A szombati bejegyzésemben szereplő idézetet az emlékház konyhájában jegyzeteltem le, ott olvasható a falon; ugyanakkor eszembe jutott, hogy mintha nekem ez meglenne Az inyesmesterség könyvében, mintha én ezt már olvastam volna… És igen! Megvan!
Ennek azért is örültem meg nagyon, mert az Interneten nem lelhető fel, ugyanakkor olyan általános igazságokat fogalmaz meg, amelyek ma is ugyanolyan aktuálisak, mint a könyv megjelenése idején – noha helyenként kissé szentimentális.
Jókai ezt a tárcáját többször átírta, ez a változata talán az utolsó.

 

A nők a tüzhely mellett.


Elismerem, hogy vakmerő gondolat tőlem épen most, mikor minden szabadelvi és fölvilágosodott ember a nők teljesen emanczipált munkaképességét emeli dogmává s arról beszél, hogy tanodáknak és irodáknak meg kell nyilni a nők előtt: én épen annak a foglalkozásnak a dicsőítésére mártom be tollamat, mely foglalatossághoz ugyis kizáró utasítással küldik a nőnemet az ósdiak, maradiak és zsarnokok, s beszélni szándékozom arról a glóriáról, melylyel a tűzhely lángja a hölgyarczot még ragyogóbbá pirositja.
A hányszor még az ellenség nagy várost ostromolt, az mindig eleség hiján volt kénytelen meghódolni. Igy esett el Páris 1871-ben. Miért esett el? Mert elfogyott a hús: először a marhahús, azután a lóhús, utoljára a macskahús. Elvégre a kenyeret is grammszámra adta már a pék. 
Sokszor elgondolkoztam rajta: mit szólna hozzá a magyar ember, ha egyszer azt mondaná neki a felesége: Kincsem! a mészárszéket bezárták, a székboltot is bezárták, a háznál nincs más egyéb, mint liszt, zsiradék és bor, meg ez a nyájas házi czicza; mit csináljunk? Azt felelné rá bizonyosan: Hát galambom, liszttel, zsiradékkal pompás galuskát lehet csinálni; ott a tűzhely, sütsz kenyeret, eszünk jó lángost, piritóst; de ezt a kis ártatlan cziczuskát bizony csak nem eszszük meg!
Ezt mondaná a magyar ember a magyar feleségének, a mig bőven van liszt, zsiradék és bor, a mi Párisban elég volt.
Igen, de a párisi asszony nem tud se galuskát főzni, se kenyeret sütni: annálfogva, mikor az utolsó macska elfogyott, föl kellett adni a várost.
De még messzebb kezdem.
Nincs az a magyar háztartás a középosztálynál, mely ősztől tavaszig el ne volna látva téli eleséggel. Ott a hordóban az egész évre való besavanyitott káposzta, a vendelyben a zsir, a ládában a liszt, a zsákban a száraz főzelék, a polczon a sajt, a kéményben a sonka, a szegen a hagyma, a fazékban a vaj, a polyvás-szekrényben a tojás, a döbözben a paprika, a padláson az oldalszalonna, a pinczében a zöldség; nem azért, mintha minden esztendőben attól félnénk, hogy jön a muszka, körülfog s kiéheztet bennünket, hanem egyszerüen azért, mert őszszel és nagyban minden élelmi szert olcsóbban lehet beszerezni, mint télen s adagonkint hordva a piaczról. Ugy, hogy bizony minket meg sem ijesztene azzal az ellenség, ha őszszel azt mondaná, hogy télen át nem ereszt be hozzánk semmi élelmi szert. A közhatóságnak csupán az alsóbb osztályok élelméről kellene gondoskodni. Tavaszig azt sem kérdenők az ellenségtől, hogy “meddig tetszik itt mulatni?” (Lásd Komárom ostromát 1848-49-ben.)
Ugyde ahhoz, hogy egy háznak éléskamrája legyen, az is szükséges, hogy a család urasszonya gazdasszony is legyen.
S ez nem olyan alacsony állapot. Családi életünknek a titka fekszik benne. Olyan kevésre becsülik ezt a szót: “gazdasszony” ! Pedig a középosztálynak ez a létföntartója.
A középbirtokosra nézve a gazdasszony-feleség az ispán, a számtartó tiszt, a könyvvivő, ki többet ér a gazdaságra nézve, mint bármely férfi, ki a házon kivül hivatala után lát.
Először is a saját asztal- az egy takarékpénztár. Másodszor egy hazahívó mágnes.
Hivatalos emberek, kereskedők, képviselők, kiket hivatásuk kényszerit a családi asztaltól vendéglőbe szorulni, legjobban megmondhatják azt, minő honvágyat érez az ember, valahányszor idegen asztaltól fölkel, megterhelve, de jól nem tartva! Hogy vágyódik a jóizü otthon után!
A mely férjet nem csábit az otthoni asztal, nagyon könnyen elszokik az otthontól, s tessék elhinni, hogy a házon kivül töltött idő többnyire pénzbe kerül.
S ha még csak pénzbe kerülne!
Mikor a klubbokban látjuk azokat a derék férjeket, (hadd dicsérjem őket, magam is ebbe a regementbe tartozom), a kik este, a mint a nyolcz órát kongatja a harang, veszik kalapjukat és sietnek haza; tudja mindenki felőlük, hogy ezek boldog házasok, kiket otthon vacsorával vár a gyengéd feleség, s a jó ételt elromlani, a jó asszony arczát megszomorodni hagyni semmi jó pajtás kedvéért nem szabad. S valóban méltán  örökitik meg az országgyülés naplói ama tiszteletreméltó ősz barátunk mondásait, ki, mikor az óra kettőt mutat, kereken ki szokta mondani, hogy ő már haza megy. Mert valóban nagyobb hódolatot érdemel egy kedves feleség, ki bennünket izletes ebédre vár otthon, mint valamennyi bizottsági előadó, ki csak az ember étvágyát elrontani törekszik.

Folyt. köv.

Úgy gondoltam, mivel a FlyLady programban a vasárnap a belső töltődésé, ezen a napon itt a blogon a továbbiakban ennek szellemében hozok írásokat. Vagyis, a jövőben vasárnapra kerülnek a könyvajánlók, a gasztronómiával kapcsolatos régi írások, érdekességek, elmélkedések. Egy hét múlva vasárnap Jókai ezen írásának második fele jön majd.