– Én a feleségemet az első perctől hozzászoktattam a rendhez és a pontossághoz – dicsekszik Kovács a barátainak. – A vacsora pontban hét órakor van nálunk, se előbb, se később.
– És ha valami miatt csak fél nyolckor érsz haza?
– Akkor nem kapok vacsorát.
Az vesse rám az első követ, aki tökéletes.
Tehát, úgy van ez az egész az étkezésekkel, hogy én olyan családból jövök, ahol nagyjából mindenki akkor evett, amikor eszébe jutott. Kora gyermekkoromban (0-5 év) Veszprémben laktunk a papáméknál, aki kocsmáros volt; a kocsma az épület U alakjának utca felőli szára, a ház a másik, a belső. Itt több turnusban folyt az ebéd, mert akik a kocsmában dolgoztak, ők váltásban jöttek be enni, ezen kívül a papa mindig behívott néhány törzsvendéget pluszban. A mama tehát sosem annyi főre főzött, ahányan ott laktunk, hanem jóval többre. Mondta is, miután elköltöztünk, és a papa is meghalt, hogy újra meg kell tanulnia főzni, mert egyszerűen nem tud keveset…
Tehát, ötéves koromban elköltöztünk egy hatalmas lakótelep tízemeletes házának ötödik emeletére, 54 négyzetméterre, ahol a konyha a szocialista ideológiának megfelelően olyan kicsi volt, hogy lehetőleg ne lehessen benne elférni. Rémlik, hogy hétvégente leültünk együtt enni, de a jellemző itt is az volt, amit a mamáéknál megszoktunk: mindenki egyen akkor, amikor éhes.
A teljes történethez hozzátartozik, hogy egyszer még költöztünk, a várostól 12 kilométerre fekvő kis faluba, de az étkezési szokásainkon ez sem változtatott. Szerettem ezt a rendszert, sőt, dicsekedtem is vele, amikor osztálytársaim arról számoltak be, náluk mindig együtt eszik a család, és elég nyomasztó a hangulat, mert nem nagyon lehet beszélgetni.
Amikor a férjemmel megismerkedtem, és részt vettem náluk néhány családi ebéden, hogy is mondjam, a közös étkezés intézménye nem lett szimpatikusabb; így aztán, amikor saját családunk lett, nem is erőltettem ezt az egészet. Egyen csak mindenki, amikor jólesik – gondoltam, de emberem mindig morgott emiatt, nem jól van ez így, rázta a fejét, nézd csak meg, a Biblia is ír arról, hogy ha leültök enni, egymást megvárjátok; Isten szerint a közös étkezés áldás forrása lehet.
Ezen elgondolkodtam, és elkezdtem dolgozni az ügyön, hétvégenként rendszeressé is vált a közös ebéd, de hétközben ahogy jöttek a gyerekek a konyhába, hogy éhesek, úgy adtam nekik valamit.
Aztán a múlt nyáron Zsófi azzal jött haza a sógoroméktól, miután ott volt egy hétig, hogy képzeld, anya, a Gáboréknál vannak ám szabályok…
Tyű mondom, ez vajon azt jelenti, hogy nálunk nincsenek?
Hát, de vannak, de a Timi nagyon szigorú… megvan, hogy mikor lehet reggelizni, ebédelni, vacsorázni…
Ekkor már nagyon rosszul éreztem magam, tudtam, hogy változtatnom kell; nem a sógornőm szigorú, én vagyok trehány, szögeztem le magamban, bár lelkiismeretem a vádlás mellett mindjárt mentegetni is kezdett azzal, hogy kicsi a hely, sok a gyerek, elfoglalt vagyok…
Mindig születtek bennem elhatározások, a közös étkezések gyakoribbá váltak, de nem lettek mindennaposak. Ellenben egyre jobban idegesített, hogy amikor hajkurásztam mindenkit lefeküdni, egy-egy gyerek rosszallóan kiáltott fel, hogy “de hát én még nem is vacsiztam!” Egyre jobban idegesített, hogy amikor már mindent elpakoltam, mert azt hittem, mindenki evett, újabb éhező delikvens tűnt fel a színen, hogy valamit szeretne enni.
Végre leesett.
Ha nem fogom össze a családot, nem ragaszkodom hozzá, hogy ekkor és ekkor vacsora, magammal szúrok ki, senki mással. Illetve, de: tulajdonképpen mindenkivel, mert a közösség sajátos formájától fosztom meg őket. És bekeményítettem. A vacsora fél 7-kor van, úgyhogy aki 5 után jön azzal, hogy éhes, elhajtom, nemsokára eszünk együtt. Néhány napig lázadoztak, illetve próbálkoztak, nyitogatták a hűtőt fájdalmas tekintettel, kérlelgettek, naaa, csak egy kis szendvicset, léccilécciiii…
Nem.NEM. NEEEEM! A vacsora fél hétkor kezdődik, ha nagyon éhes vagy, egyél egy gyümölcsöt.
Kemény voltam, mint a vídia. Meg is lett az eredménye. Betörtem őket, egy ideje együtt vacsorázunk minden nap, és nagyon élvezzük! Viccelődünk, sokat nevetünk, olyan témák jönnek elő, amik amúgy nem nagyon kerülnének képbe.
Vacsora után segítenek elpakolni, nyolcra a konyha már teljesen rendben van, néha már a reggeli előkészületeket is megteszem.
Szóval, jó dolog együtt enni.
Nálatok hogy megy ez?
Ez tök jó 🙂 Nálunk én és a gyerekek együtt ebédelünk, Apa nincs itthon olyankor. Hétvégén mindenki együtt. A vacsora viszont a gyerekeknek hatkor van, aztán fürdés, lefekvés (másfél és nyolcévesek) és a vacsora kettesben a párommal, saját közös felnőttprogram, saját gyerekmentes idő 🙂 Aztán ha nagyobbak lesznek, később fekszenek, ez változik. Amikor ők vacsiznak, akkor is ott vagyok, a kicsit etetni is kell, vagy mosogatok, holnapi ebédhez készülök, ilyesmi.
A férjem egyedül reggelizik, ha éppen eszik. A lányok “nem kapnak”, mert őket a napköziben várja a reggeli. Én gyümölcsöt eszem, de valamivel később. Normális ebédidőben nemigazán vagyunk otthon mindannyian: a lányok oviban esznek (fix időpont), én, attól függően milyen váltásban vagyok, vagy viszem magammal az ételt, vagy azután eszem, hogy hazaérkeztem. A férjem 4 után ebédel, amikor hazaérkezik. VAn, hogy a lányok is esznek vele (déli 12 elég rég volt), van, hogy csak valami uzsonnafélét kérnek. Kb. este 8 körül vacsorázunk együtt. Hétvégén, amikor mindenki tthon van (mert, ugye, nyáron a férjem ritkán van itthon, szinte állandóan zenélni van szombat-vasárnap), általában közös minden étkezés. De persze, így néznek ki a dolgok nagyáltalánosságban, kisebb-nagyobb eltérések azért adódni szoktak. Alapjában, örülök, hoyg vannak közös étkezéseink, és az idő teltével, remélem, ezek még fontosabbá is válnak. 🙂
Tyű….:)
Nálunk pontos ideje soha nincs az étkezéseknek, viszont mindig együtt eszünk. Szerintem ez egy nagyon fontos dolog egy család életében. Nagy összetartó erőt jelent, főleg, ha már kamaszodnak a gyerekek. Sajnos saját rokonságban is látom, hogyan mennek el egymás mellett az egy házban lakó emberkék, ha legalább az étkezés összetereli őket sokkal könnyebb ledönteni a falakat.
Nalunk a vacsora a fo etkezes mindennap. Napkozben a gyerekek a suliban vannak, mi a parommal itthonrol dolgozunk de kettonknek azert megsem fozok. Inkabb estere eszunk meleget. Vacsi szigoruan 6-kor es a sok ev alatt mar elertem, hogy a sracok meg meg is teritenek. Van ugy hogy 7 utan meg mindig az asztalnal ucsorgunk , hogy mindenki szepen el tudja meselni a napi dolgokat. Persze a nevetes meg kotelezo veszekedes meg sok kuncogas utan en takaritom a konyhat de megeri.
együttevés-mániás vagyok ezeréve. és van tudományos indoka is..s nálunk imádják a gyerekek.http://www.casacolumbia.org/templates/NewsRoom.aspx?articleid=604&zoneid=51
Hú, Piszke, ezt nagyon köszi!!!:)
Ha csak lehet mi is együtt vacsorázunk, ezt azt hiszem ki fogom bővíteni a vacsora …-kor kezdődikkel, és így lesz! Jó lesz! :o))) A férjem ugyan nem mindig van itthon, mert műszakban dolgozik.A vasárnapi ebéd az az ünnepi ebéd a héten, általában igyekszem is nem teljesen hétköznapit főzni. Délben kezdődik a cirkusz. A fiam rettentő rossz evő, már akkor befogja a száját (szó szerint a kezével) ha a tálat az asztalra teszem, ritkán lehet belékönyörögni bármi rendes ételt, kifordul az asztaltól, és “visít”. Amiből nem engedek, hogy az asztalnál kell ülnie, és csendben kell maradnia. Azon, hogy nem eszik igyekszem nem idegeskedni, legalább vasárnap, hogy a többiek nyugodan tudjanak enni. Remélem leszünk még jobbak is. :o)
Nálunk nincs pontos ideje egyik étkezésnek sem, de mindig együtt eszünk. Jól esik közben megbeszélni egymással a napi történéseket, ha valaki korábban befejezi az evést (ami persze mindig előfordul, mert mi szülők gyorsabban megeszünk mindent, mint a gyerekek), akkor sem állunk fel az asztaltól, hanem megvárjuk egymást :-).
Nagyon értékelem, hogy harminciksz éved után tudtál változtatni, maradjon is így. Mi is mindig együtt eszünk. Ha fél hatkor kelek, akkor is megvárom a gyerekeket fél nyolckori reggelire. Délben az itthon levő legkisebbel eszem, este szintén együtt, ha esetleg én nem eszem, másnapi kaját készítem elő, rumlit rendezem. Nagy dolog ez az együttevés, étvágyuk is jobb agyerekeknek is! Nem tudnám, nem is akarnám máshogy csinálni! Kriszti
Érdekes a felvetésed és a megfigyelésed, de legfőképp tiszteletreméltó, hogy a közös vacsorát meg is valósítottad. Mert a fehér asztal mellett mindent meg lehet beszélni. Amúgy, amit leírtál kisértetiesen hasonlít a nálunk uralkodó állapotokhoz. Sajnos, mi már csak egy-egy hét végén, “sátoros nagyünnepen” tudunk összejönni egy-egy közös étkezésre, amihez érdekes módon főleg a lányom ragaszkodik, ki tudja,milyen indíttatásból. De, jó, hogy leírtad mindezt… Ezután figyelni fogok az ilyen “apróságokra”…
Mindig mindent együtt! (Szerencsések vagyunk, mert Ember hazajön ebédelni.) Vacsora télen max fél nyolckor, nyáron max. nyolckor annak függvényében, hogy A Gyerek mikor kezdi el, hogy “éje, éje”…Vacsora előtt apa fürdet, addig én megterítek, elkészíek mindent, vacsora után pedig játszunk, olvasunk, együtt vagyunk.És együtt(evés) terén nagyon, nagyon szigorú vagyok!
nálunk a reggeli hektikus, más ütemben készülődik mindenki, én nem tudok korán enni, így hát mindenki eszik, ahogy asztalt ér.az ebéd közös, hétközben is, itt svájcban hazajárnak a gyerekek délben, nagyon szorgalmazzák, támogatják, hogy a gyerek minél többet a család berkeiben töltsön.vacsi szintúgy közös, bár a párom nem mindig ér haza fél 7-re 🙁 ő akkor csatlakozik, mikor megjött.
Szia!Elnézést, hogy így ismeretlenül, igazából régóta olvaslak, és azt is elárulhatom, hogy leendő gyógypedagógus lányom rengeteg ötletet talál nálad:-)Köszöni őket:-) Szóval ketten vagyunk egy családból akik olvasgatunk…Nekem 3 lányom van, már a legfiatalabb is elmúlt 18. Amíg kicsik voltak megvolt egy rendszer az étkezésben, együtt a család. Nehezen is viseltem, ahogy az éveik száma nőtt, a külön programok is, ilyen-olyan délutáni elfoglaltságok az iskolában, zongoraóra miegymás…ettől kezdve egyre kevesebben maradtunk hétközben a vacsoránál…végül csak ketten a férjemmel. Aztán ahogy jött a kamasz, bulizós korszak, még a szombat esti közös vacsorák elmaradtak, mert nem voltak itthon, vasárnap meg a reggeli, mert sokáig aludtak…A hétköznapi ebédek „lépcsősek” voltak, ahogy hazaértek a suliból..Általános iskola, gimi, végig így ment.Amit meg tudtam és meg akartam tartani, direkt, tudatosan, az a szombat-vasárnapi családi ebéd…Igazából nagy nehézséget nem okozott, a szombatiba még azért iskolai programok néha bele tudtak szólni, de megmondtam nekik kerek-perec, hogy Apa csak ilyenkor tud velünk ebédelni, próbálkozzunk a dologgal. Volt időszak, amikor komoly viták színhelye volt a hétvégi ebéd, ezeket nem is nagyon szerettem, de kinőttük úgy tűnik:-) Most már ott tartunk, hogy vacsorákat is szerveznek, (túl a nagy bulizós korszakon) összehozzák a családot, még a nagyszülőket is, sütnek-főznek. Persze az egyetem, a főiskola távoli városokban megint más rendszert hozott az életünkbe sokkal rosszabbat, kevésbé kiszámíthatót, ebben még annyi rendszeresség sincs, mint az itthon töltött első 18 évükben volt…Van már aki túl van ezeken az éveken is, dolgozik, távol a szülői háztól, de gyakran jönnek hétvégére, és olyankor megint igyekszünk legalább az egyik napon együtt ebédelni…és a legjobb látni, hogy a két ingázó gyerek is megtesz ezért a közös családi ebédért mindent…Aztán az udvarlók 🙂 is megszokták már ezt a helyzetet, ők se olyan családból jöttek, ahol a leül a család legalább egy hétvégi ebédhez…:-)Eszik, ha éhes elven működnek:-) De a lányok lassan őket is rendszerességre nevelik 🙂 Minden jót nektek!Bocs, hogy sok voltam:-)
Nálunk sokáig együtt ettünk, csak az ebéd volt apa nélkül, mert ugye dolgozott. Aztán ahogy elkezdtek különböző időpontokban hazaszállingózni a nagyok, a vacsorafegyelem lazult…úgy éreztem, nem várhatom el a kisebbektől, hogy megvárják a nagyobbakat. Így ők ettek 6 óra felé, a nagyok meg fél nyolckor, mikor hazaestek. Csakhogy olyankor jöttek ám a kicsik is…mert ez volt a beszélgetős étkezés…aztán idővel rászoktak, hogy megvárják a nagyokat, szóval most nagy örömömre újra együtt vacsorázunk. Már az sem gond, hogy mindez este fél 8-kor kezdődik, mert a nagyok úgysem alszanak el 10 előtt, és amióta a kicsik itthon tanulnak, nekik is elég 10 óra felé elaludni.Hétvégén persze minden étkezésnél együtt vagyunk. Nagyon örülök, hogy nálunk ez zökkenőmentesen így alakult, a férjem érdeme, aki ragaszkodott ehhez. 🙂
Szia, én ragaszkodom az együtt vacsorazashoz, nalunk ez negyed 9, ha a férjem nem ér addig haza, akkor késöbb csatlakozik. Ez alol persze vannak kivételek, de latom mindenkin az igyekezetet, hogy hazaérjen, ha csak lehetséges. Reggeli mindenkinek, mikor felkel (összevissza jarnak a “gyerekek” mindenféle iskolakba, mi meg dolgozni), ebéd közös annak, aki otthon van (minden nap megbeszélik, ki hanykor jön és bevarjak egymast).
De jó írás 🙂 Jó kedvem lett tőle!Nagyon ügyes vagy!Bár ketten vagyunk, de mindig együtt. Reggelizünk is. Inkább felkelünk annyival korábban, de tudjunk együtt kajálni. Szendvics, tea, kávé – együtt ráhangolódunk az előttünk álló napra. Folyománya, hogy egyszerre is vacsorázunk.Bár ahogy visszaemlékszem, mindkettőnk családjában megvolt ez a rendszer, a közös családi kajálások.Kell az! Ugye mennyire jók? Mindenki élvezi 🙂
nálunk a reggeli az összevissza: hétközben fiam az oviban, én meg nem reggelizem, apa hajnalban megy. Hétvégén apa gergővel szokott, én akkor sem reggelizem – vagy minimálisat, azt is a szobában. Ebéd hétközben közös nincs, hétvégén viszont mindig az – általában fél 12 és 1 között (gyerkőcnek van még egy ebéd utáni alvása), közösen. A vacsora hétközben attól függ, de általában mire apa hazaér (7-negyed 8) addigra én már megvacsiztatom a törpét meg magamat, hétvégén viszont mindig együtt -és ha olyan, együtt is készítjük el.összességében bár nem egy időpontban, de hétvégenként mindig együtt ebédelünk, vacsizunk.Puszi 🙂
Maimoni, de jó, hogy leírtad. Én is szeretném a közös étkezést, de gyakran csúszunk el olyanokon, hogy valaki megéhezik, és vacsoraidőre nem éhes. A két kicsivel még nehezebb, de igyekszem bekeményíteni a jövőben – imádom a közös beszélgetéseket a terített asztalnál:)
Vannak hangyáim, márhogy a buksimban. Meggyőződésem, hogy vasárnap reggel nyolckor a húslevesnek már rotyognia KELL. Dél felé aztán bekapcsolom A Kossuth rádiót és mielőtt elharangozná a delet, asztalhoz csődítem a jónépet.
Ja, én a reggelit kihagytam. Apa munkahelyen eszik, gyerekek 7 körül együtt, én meg 9 körül, miután a nagyot elkísértük az iskolába, visszaértünk és a kicsit is 9 tájban lefektettem délelőtti alvásra.
mire felkelnek a gyerekek, a reggeli az asztalon, tízóraival együtt. ebéd mindenkinek a munkahelyen, iskolában, oviban, vacsora szigorúan együtt, fél 7h – 7h körül, nálunk az a project most, h segítsenek teríteni-leszedni, elvégre elég nagyok már (6,9,12 évesek) és ne ugorjanak fel, h “köszönöm, finom volt, elmehetek az asztaltól” és huss. hétvégén hosszú együtt reggeli, és a többi étkezés is együtt, kivéve, ha valakinek meccse van abban az időben, akkor annak megfelelően alakul a helyzet.én imádom az együtt evéseket, jókat dumálunk, máskor nincs is így együtt a család.
Nálunk a reggeli csak a gyerekeknek közös – indulás előtt néhány falat, hogy ne üres pocakkal induljon a nap! Ebéd isiben-oviban, apa dolgozik, én meg eszem, amikor megéhezem, de este igyekszünk együtt az asztalhoz ülni. Időpont változó, attól függ, hogy aznap hány órakor van vége a táncnak, de együtt eszik a család! Még abban kellene szigorúbbnak lennem, amit Kriza is írt, hogy lehetőleg együtt is fejezzük be, és ne ugráljanak fel az asztaltól, hogy “Köszönöm a vacsorát, nagyon finom volt, elmehetek?” Szerintem is fontos, hogy egy nap egyszer legalább egy kevés időt együtt töltsünk mind az öten!
Mi is mindig együtt vacsorázunk. Az időpont az nálunk nem fix, ez mindig a programoktól függ, de az biztos, hogy együtt ülünk le az asztalhoz és együtt eszünk.
Érdekes ez, Móni… Engem meglepett, hogy eddig ti nem…Nálunk nem kérdés, hogy együtt eszik a nép, sőt, már a terítés során is el lehet kezdeni a csacsogást, és időről időre még a “mi volt a legjobb, mi volt a legrosszabb a napodban?” kérdést is körbetekerjük, mert az kell, az jó, az léleksimogató.Klára külön kérése, hogy hétvégén nemcsak, hogy együtt együnk (hétköznap azért ez nem nagyon megy, vagy csak véletlenszerűen), hanem még terítsük is meg az asztalt olyan “hétvégésre”….Nálunk ez annyira belénkivódott, hogy Anyukám is elvárja, hogy vasárnap ebédre még a bulizós korszakukat élő unokák is jelenjenek meg nála, így olyankor 14-en ülünk a mindig gyönyörűen terített és roskadásig megpakolt asztalhoz (aztán elvisszük a maradékokat és még hétfőn sem kell főznöm…)Szabályok, hagyományok, tele vagyunk velük… És, remélem, hogy sokáig meg tudjuk őket tartani… :-)puszi,Szilvi
Hangsúlyozom, hétvégén mi is együtt szoktunk enni, csak hétközben nem, és ez változott meg mostanában.:)
Együtt eszünk, nekem ez fontos volt mindig. Szerintem számít, hogy leüljenek egy asztalhoz a családtagok, legalább egyszer egy nap.Én olyan családból jövök, ahol pontban délben ebéd volt/van mindig, de az evésen túl nyilván a beszélgetések is itt zajlottak.Veri az ördög a feleségét című filmben van, mikor a kákabélű Vetro elvtárs nem akar enni szinte semmit, erre a családfő teljesen kifakad: Dehát hogy hogy nem éhes? Hiszen dél van!!!Na, az én családom ilyen volt gyerekkorunkban és ezt viszem tovább.
Daniabol irok, itt este 6-kor vacsora van minden gyerekes csaladban. Szent es serthetetlen idopont, meg a gyerekmusor is fel6- tol 6- ig megy, hogy a szulo gyorsan fozzon valamit.Az ebed itt amugy is hideg , fontos a jo meleg vacsora. En is szeretem a kozos etkezest, jo nagyokat nevetunk-egyutt vagyunk. A hetvegei ebedek nem olyan fontosak es itt senki se foz orakig, inkabb elvezik a lassan indulo napot es esteleg brunch-ra ( breakfast -lunch) hivjak a csaladot vagy ismerosoket. De az nem kivan annyi elokeszuletet. Mondjuk en se akarok vasarnap 3 orat allni a leves mellett , annyira nem vagyok hangyas :)))))
A gyerekeimet én is arra neveltem, hogy az egész család együtt étkezzen. Ilyenkor tudtuk megbeszélni a család dolgait, és az egyéni gondokat is jól kitárgyaltuk, persze sokszor a viccelődés sem maradhatott el. Most hogy felnőttek, délután különböző időpontban jönnek haza, de a közös vacsorához ragaszkodnak, ha van rá módjuk. A vasárnapi ebéd pedig a legcsodálatosabb a világon, azt senki nem hagyná ki.
DE hülye vagyok… Kihagytam, hogy Klára kérése a hétvégi reggelire vonatkozott, így aztán az egész hozzászólás értelmetlenné vált…Puszi,Szilvi
nagyon jót tettél magatokkal!Nálunk is “kötelező” a közös evés és mi ehhez ragaszkodunk is.Beszélgetünk eszünk nevetünk, elpakolunk elkészülünk reggelre.Az is az asztalhoz ül aki nem eszik, olyan kevés időt tudunk együtt tölteni, ezt ki nem hagynánk.
Minden nap 6-kor közösen vacsorázunk. Hét közben menza-ebéd az ovisnak és a sulisnak. Kb. fél 4-kor apa nélkül ugyan, de mégis közös uzsi. Hét végén minden étkezés közös. Délben ebéd, uzsi fél 4, vacsora 6-kor.Nekem nagyon bejön a közös étkezés megadott időben. Nagyon jókat lehet beszélgetni közben. Nyáron ugyan apa nélkül, de közösen ebédelünk 12-kor. Na ilyenkor szó szerint világmegváltó beszélgetések szoktak lenni a két srácommal. A vacsiknál meg mindenki elmondja a maga kis búját-baját, örömét, sérelmét.Férjeddel értek egyet. Sztem is igei a közös étkezés! 😀
Nálunk olyan, hogy családi ebéd..esetleg évente párszor karácsonykor, szülinapon, de akkor sem mindig. Mindenki akkor eszik,amikor éhes, vagy épp ráér, és ott ahol kedve szottyan, mert mindig mindenki rohan, dolga van, későn ér haza, stb. szerintem jobb is így, bár annyira megszoktam,hogy kellemetlenül érzem magam, ha másokkal együtt kell ennem..
De rég jártam erre…Végigolvastam mindenkit.Meg kell hogy mondjam, én nagyon kilógok a sorból az olvasottak alapján. Gyűlölöm a nagy, közös, kötelező étkezéseket. Gyerekként alig vártam, hogy felnőjjek végre, elköltözzem, és hagyjon engem mindenki békében enni. Egyedül.Mióta az eszem tudom, nyomasztottak a közös étkezések.Persze ha lenne gyerekem, biztosan igyekeznék egy időben lerendezni, de ennek pusztán olyan praktikus oka lenne, hogy ne legyen állandóan kupi a konyhában:)A mai napig kerülöm a közös kötelező étkezést, még sérdősek árán is.Nem szeretem. Ettől még mindenkitől megkérdezem,milyen napja volt, és sokat beszélgetünk. Ha erre csak ebédkor kerül sor, az nem túl bíztató.Ennek biztosan köze van ahhoz, hogy nem szeretek enni. A lehető leggyorsabban zavarom le, nálam csak a test energia szükségletének bevitelét szolgálja. Egyéb pluszt nem ad, van hogy kifejezettem bosszant, hogy evés nélkül nem működik a fizikum:) Ha lennék olyan magas spirituális szinten, hogy össze tudjam meditálni a kellő energiát, biztos nem ennék:)Csak azért írtam le, hogy lássátok, van akinek ez az evősdi büntetés:)
Kicsit le vagyok maradva az olvasással :DTehát a fiam az ő 3 és fél évével, így jellemzi:”Reggeli akkor van, mikor nincs Apa, vacsora akkor mikor van.”Tehát hétvégi reggelik szerinte vacsorák, mert együtt vagyunk. :DÉn ezt így tanultam, ezt folytatom. Nálunk a pároméknál volt ez a felállás, hogy nem együtt. Ő lázongott is az én rendszerem ellen, de megszokta.
Én csak most olvastam, ezt az írást. De nálunk nagyon aktuális… legalább is nekem. Én is úgy nőttem fel, hogy minden nap eszte 7- kor vacsora és akkor jött haza apukám, Ha meg nem ért haza akkor elkezdtük a vacsorát és rögtön meg jelent :). De a férjem nem. Ő amolyan számítógép előtt vacsorázós, és most már egy kicsit nagyobbacskák a gyerekek is lehetne jókat trécselni. De ő nehezen viseli, ha kiborul valami, ha etetni kell közben a kicsit. Nem tudom hogy szoktassam rá, mert persze erőszakkal nem lehet. De az enyhe célzásokra nem reagál. És hát ő meg is mondta, hogy nem szeret így enni. Nagy szívfájdalmam ez. 🙁 Bár vasárnap ebédek azok közösek, De hát olyan jó lenne, hét közben is. Mert itthon van már olyankor, és engem mindig elszomorít, ha ő a gép előtt ül, mi meg a konyhában eszünk…
Csak ezt most így jólesett így kiírni magamból.. Talán ha kicsit nagyobbak lesznek.