A dobostorta – kommentárok

Pár szóra még megállnék ennél a tortánál, mégsem intézhetem el annyival, hogy a receptet innen vettem. Már csak azért sem, mert elég nagyképűen hangzik, úgy, mintha kotta szerint olyan simán ment volna minden. Az igazsághoz pedig hozzá tartozik, hogy voltak neuralgikus pontok, égési sérülések, miegymás.

Éva barátnőm kérdezte, hogy jutott eszembe épp a dobostortának nekiállni este tízkor, és nem tudtam rá ésszerű választ adni. Nincs is. Aki képes ilyesmire, az nem észérvek alapján dönt, annál az érzelmek, és a pillanatnyi benyomások dominálnak. Mert mennyivel egyszerűbb lett volna sütni valami szokványos tortalapot, megtölteni egy szimpla krémmel, bevonni csokival, aztán mindenki örüljön.
De az új kihívások mindig kellenek, és én is úgy vagyok vele, mint sokan olvasóim közül: éjszaka legalább nem háborgat senki. És hát véletlenül megláttam a fotót, átböngésztem a receptet, és úgy éreztem: ez az. Nekiugrottam.
Összeállítottam gyorsan a piskóta masszáját, és megkértem a férjemet, amíg én ezt teszem, addig hét darab sütőpapírra rajzolja már körbe a 24 cm átmérőjű kerek tortaformát, legyen szíves. Ő kiváló munkát végzett. Ellenben a piskótalapok kisütésével nekem már voltak gondjaim.
Először is: ott van az edényben hét tojásból kikevert massza, amit hét lapra el kéne osztani, de úgy, hogy egyszerre csak kettőt tudok sütni, tehát saccra kell felkenni; nagy kérdés, hogy mennyit tegyek egy sütőpapírra? Próbáltam takarékosan, vékonyan – így aztán  az első két lap túl vékony lett, alig tudtam leszedni a papírról szakadt, lyukadt.
Hajjaj.
Majd a kettőből csinálok egyet, gondoltam.
A többinél már nem takarékoskodtam, megadtam, ami jár, figyeltem hogy a széleknél se vékonyodjon el a tészta. Így aztán még három tojásból sütöttem pótlólag két lapot. Az összes, vagyis a hét tortalap közül mindössze egy sikerült olyan szépre, ahogy a nagykönyvben meg van írva, ezért nem is volt kérdés, melyik lesz a teteje.
Már a sütés közben rájöttem, hogy logisztikai hibát vétettem, amivel üresjáratot okoztam magamnak – a krém főzött alapját kellett volna először legyártani, hogy normálisan kihűljön, amíg megsütöm a piskótát, aztán már csak össze kellett volna keverni a felhabosított vajjal, felkenni, slussz.
Ha ezt betartottam volna, tulajdonképpen az egész mutatvány nem is lett volna annyira vészes – bár azért a keletkező maszatos edények száma akkor sem kevés, meg a forró tepsikkel való zsonglőrködést sem lehetett volna megúszni.
Mindenestre félóránként ránéztem a férjemre, aki türelmesen várt engem egy filmmel, és megnyugtattam, hogy hamarosan jövök, már egyenesben vagyok, látom az alagút végét. Éjfélre oda  is értem, persze a filmnézés elmaradt, és a karamell lapot is másnapra hagytam.
A karamell. Ez a másik, vagy, megfelelő szervezés mellett tulajdonképpen az egyetlen nehézség. Mivel vendéglátóipari szakközépben végeztem, ahol cukrász szakképesítést is szereztem papíron, gyakorlaton készítettünk dobostortát. Ez azonban úgy nézett ki, hogy tanárunk, akit nagyon szerettünk, készítette, mi pedig néztük őt szorgalmasan. Tisztán emlékszem, hogy a dobos tetejénél fokozottan figyelmeztetett az égésveszélyre, illetve felhívta a figyelmünket arra, hogy irtó gyorsan kell dolgozni. Úgy rémlik, előre felvágta a lapot, én is így jártam el tehát: 16 cikkre daraboltam a legszebb piskótakört.

Hmmm… a legszebb piskótakört – elveimmel ellentétben – éjszakára folpackba csomagoltam (úgy értem, a folpack van az elveim ellen). Amikor reggel leszedtem a fóliát a tésztáról, az szépen húzta magával a piskóta “bőrét”… ahogy kell, persze, foltosan, nem egészben. Úgyhogy a fent látható módon megnyúztam az egészet, nehogy elcsúfítsa nekem a tetőt.

És akkor jött a karamell. Több receptet áttanulmányozva arra jutottam, hogy a cukorba nem kell semmi, legfeljebb egy teáskanál ecet, de a miértjét ennek sem tudom.

Mindenesetre, egy vastagtalpú lábasban melegíteni kezdtem a 20 deka cukrot az ecettel, és amikor pár perc múlva szép, áttetsző karamell lett belőle, valami hirtelen ötlettől vezérelve széthúztam a  piskótacikkecskéket, gondolván, egyesével majd jobban be tudom vonni őket.
El is kezdtem. Háromig jutottam.
A következő történt: az első ment, mint a karikacsapás. Odakészítettem két kést, egy sima kis evőkést (szétkenéshez), és egy éleset, amelyet meg is vajaztam (szétvágáshoz). Állítólag ez jó, ha meg van vajazva. Szerintem nagyjából annyit számít, mint az olló megecetezése folteltávolítás esetén, de ez a tradíció. Végülis, jobb, mint ha rozmaringba kéne forgatni a kést, hát, gondoltam, legyen.

Az első lapra öntöztem egy kis karamellt, elsimítottam – tökéletes! Második lap: öntés, kenés – hoppá, lefolyt egy csepp, mutatóujjal odanyúlok reflexszerűen, ááááá, számba kapom, újabb ááááá… Néhány másodperc alatt égettem meg az ujjamat és a nyelvemet, noha TUDTAM, hogy a forró karamell 150 fokos, és ragad.
Amíg a szemeimet forgattam, a még nem eloszlatott karamell dermedni kezdett, és amikor hozzáértem a késsel, amin viszont ott volt az első lapocska simításáról maradt karamell, a kettő most összeragadt, és alig tudtam szétválasztani a lapot és a kést.
Közben.
Közben a vastagtalpú edénynek “köszönhetően” a karamell tovább pirult, noha már rég levettem a gázról – egészen pontosan megégett. Ami a harmadik lapra került, a képen is látható, már kimondottan égett.
Új karamell kellett. De azt már szimpla edényben készítettem.

És arra is rájöttem, hogy ez így nem lesz jó: a lapokat újra összetoltam, és az új adag karamellt egyszerre öntöttem rá az egész lapra, gyorsan elsimítottam, és először a vajazott késsel, majd inkább egy felforrósított (amúgy vacak) késsel szétválasztottam a kis cikkeket. A manőver megörökítésére a kis ünnepeltet, Zsófit kértem meg, aki elég érdekes szemszögből ragadta meg a lényeget…

Épp a bevonás maga nem látszik, de sebaj.
Amint a végeredményen látható volt, ez tényleg jól sikerült. Sajnos, a csokikrémből nem maradt semennyi ahhoz, hogy a cikkek alá egy-egy kis rózsát nyomjak, hogy, tudjátok, olyan féloldalasan helyezhessem el őket a torta tetején. De ekkor már ez érdekelt a legkevésbé.
A 16 cikk helyett csak 15 fért a tortára, amit nem is bántam, így a legégettebbet megettük – és még az is egész jó volt.
Már csak a díszítés volt hátra, ami a dobostorta esetében pofonegyszerű; középre, hogy ne látszódjon az illesztés tökéletlensége, szórtam egy kis durvára darált diót, és az oldalába is ugyanezt nyomkodtam (mert ugye azt bevontam csokikrémmel rögtön a betöltés után).
A dolog summája: a torta bombasiker lett. Ennek ellenére nem tudom, mi kell hozzá, hogy még egyszer az életben nekiálljak. Valami hirtelen felindulás, ami feledteti a megvalósítás nehézségeit…