A cukrászda telefonszáma:

06301478870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-18

Zsófi, a mi kis jutalomgyerekünk, akinek érkezése közvetve e blog születéséhez is vezetett, hétéves lett. Az ő zsúrjára készítettem dobostortát; bár a műveletsor közben, úgy szombat este tizenegy magasságában vagy hússzor is megfogadtam, hogy soha többé, végsősoron örülök, hogy megcsináltam. Dobostorta kipipálva. Éééés, a fényképek tanúsíthatják, hogy a karamell is jól sikerült.

A zsúrt vasárnap délután 3 és 6 közé szerveztük, illetve ezúttal túl sok szervezés nem volt, de a vendégeket ekkorra hívtuk. Amúgy értekezésem a szülinapi bulikról a mai napig a legtöbb találatot hozza a google-ból… Szóval észt, azt tudok osztani a témában.

Az ünneplésbe némi szomorkodás is vegyült;  szombat este derült ki, hogy apa hétfőtől Bécsbe megy dolgozni, és majd csak pénteken jön haza. Bár családunk túlélése szempontjából ez a munka most úgy kellett, mint egy falat kenyér, Zsófi a hírtől annyira elszontyolodott, hogy előre sírni kezdett amiatt, hogy apa hiányozni fog neki egész héten. Ez főként a lefekvésekkor csúcsosodott ki, vasárnap már valóságos zokogásba torkollott az esti búcsúzó. Próbáltam vigasztalni, hogy ez ugyanolyan, mintha apa Pestre menne, pont csak annyira lesz messze, mire kibökte, hogy “de hiába jön meg pénteken, hétfőn majd megint elmegy….!” Meg “de most nem jön haza este”, a végső érve pedig az volt: “nem tehetek róla, sírok, én vagyok a családban a legkisebb!”

Nos, a vasárnap délutáni buli jól sikerült – dacára annak, hogy eleinte a hétéves kislányok eléggé tanácstalanok voltak, mihez is kezdjenek. És én is az voltam. Annak ellenére, hogy meglehetősen nagy rutinom van a szülinapi zsúrokban, nem jutott eszembe semmi, mivel foglaljam le őket. Mintha lebénultam volna. Kínomban a legjobbat találtam ki: leküldtem őket az udvarra. Jót rohangáltak a langyos őszi időben – amiről pedig már a magam részéről lemondtam. Utána meg Amerikából jöttünk-et játszottunk, és jókat nevettünk közben.
Apa hétfő hajnalban elment; az utolsó tízezresünket törtük ketté, neki öt, nekem öt, aztán majd csak lesz valahogy. Reggel már rám várt a feladat, hogy a gyerekeket eltranszportáljam az iskolába – ez az esetek zömében apa reszortja.

Tehát, én vittem a gyerekeket, Zsófit bekísértem az osztályába, és amikor elköszöntem tőle, sírva fakadt. “Hiányzik apa” – mondta. Hiába vigasztaltam, a sírás erősödött, és a gombóc az én torkomban is egyre csak nőtt. “Mennem kell” – mondta Zsófinak, megsimogattam, elindultam kifelé.
– Mi baja Zsófinak? – kérdezte gyanútlanul a tanító néni, és bizonyára nem számított arra, hogy egy sírva fakadó anyuka válaszol.
Menekültem kifelé az iskolából. Nem tudom, ki jött szembe, felvállaltam, bunkó leszek, nem köszönök senkinek.
És ma délelőtt végre nyugodtan, háborítatlanul  kisírtam magam.

A receptet amúgy a Macikonyhából vettem.

Ajánlott cikkek

30 Hozzászólás

  1. Móni, a helyzet ismerős…Istvánom fél évet dolgozott így, vasárnap este indult, péntek éjjel érkezett. Anglia-Svédország-Franciaország.
    Mi éppen akkor költöztünk be az új házunkba, így aztán szintén jól jött ez a munka.
    Hogy hogyan bírtuk ki ezt is, mint sok más egyebet, azon csak mostanában merengek nosztalgiázva a múlton.
    Muszáj volt, fel sem merült bennünk, hogy ne vállalja (egyébként nemigen tehette volna, mert a munkahelye küldte ki), vagy hogy mi lesz velünk…csináltuk és kész.
    Ti legalább tudtok sírni miatta, én akkor azt sem tudtam. Lucám volt negyedikes, Soma egy éves se…
    Az iskolában meg folyton cseszegettek, hogy nem megyek szülőire…(ugye pont vaccsora-és fektetés időben). A többi fájdalmamamt le sem írom már, bár érzem, nem vagyok még túl rajtuk.
    Kb. egy év keleltt, hogy újra összerázódjon a család. 🙂
    Ennek már 7 éve…mikor Zsófid született. 🙂
    Hát köszönöm, hogy megírtad, bár ha lehetne azt kívánnám, hogy ne kelljen erről írnod.
    És hát igyekszünk Veled/Veletek lenni…

  2. Én is ismerem, hosszú ideig így tudtunk élni, egy restaurátornak (szobrász) nem jön házhoz a templom. :o(
    A rutin gyorsan meglesz, az nem probléma, az ember feltalálja magát, a lelki rész, na, az a nehéz. és az váratlanul tör elő, nem úgy, hogy időről időre jobb lesz, nem, hanem úgy, hogy hol lazábban tudjuk venni, hol pedig nagyon nem.
    (ezek a vigasztaló szavak,ugye)

  3. Üdv a klubban…
    Nálunk március óta megy így, és én ősszel újra elkezdtem tanítani. A kicsi lány, a mi jutalombabánk meg ovis lett éppen azon a napon, amikortól Apa Pesten melózik. Minden második héten csak szombat este jön, kb. 22 órát van itthon. Nehéz.
    Hogy meddig lesz így, az is számít. talán nyáron utána tudunk költözni.
    A reggelek és az esték a legrosszabbak. Nem: a vasárnap esték a legrosszabbak.
    Sok erőt neked és minden sorstársunknak!

    Ezt is megoldjuk, igaz?

  4. Hú, nálunk egyszer én mentem el így, de csak egy hétre és az is szörnyű volt, a világ két végén bőgtünk egymás után… :o(

    Sok erőt hozzá mindannyiótoknak!

    Skype? Msn?

    ♥♥♥♥♥

  5. Ma reggel már jobb volt a helyzet Zsófinál, most már nem sírt, csak mondogatta, hogy hiányzik apa.
    Skype-on tudtunk beszélni tegnap este tíz percet, ennyire volt lehetősége. A tegnapi nap húzós volt, mert nekem az egyetemre kellett mennem, de közben a gyerekeket is fuvarozni kellett edzésre, úgyhogy rohangáltam össze-vissza. De minden rendben volt.

  6. boldogot az ünnepeltnek
    megértem a szomorúságát, nagyon rossz apátlan.
    mi két hónapig voltunk így, csak 3 hetente jött haza a párom, minden nap skypon nyomtuk, a kicsi elviselhetetlen nyűgös volt végig…
    a torta meg szuper lett!

  7. Móni drága!
    Már e-mailben is kifejtettem, mit gondolok erről az egész helyzetről… Drága kis “kedvencemnek”, Zsófinak viszont itt kívánok mégisboldog születésnapot!!!
    Puszi,
    Szilvi

  8. Boldog születésnapot a 7 évesednek!:)
    Ezt a távolságot el sem tudom képzelni,hogy élitek túl!
    Valószínűleg én is így reagálnék, mint ti.
    A pénz viszont nagy úr.
    Nekünk még 5 ezer sincs, viszont mi csak 5-en vagyunk rá.
    Szerencsére még étkezési utalványunk maradt, félreraktam abból az időből, mikor még dolgozni tudtam…
    Fel a fejjel! Kitartás!
    nem vagy egyedül, itt vagyunk melletted, és drukkolunk neked!
    Igen, sírd ki magad, és mire a gyerek hazajönnek, erősnek kell lenned, mert neked kell vígasztalnod őket, vagy épp elterelni a gondolatukat apáról…
    Ötletem még annyi lenne, ha nem sikerülne a terelés:
    Hogy szóljon az egész hét apáról. Készíteni neki meglepiket, persze nem olyat, ami pénzbe kerül, és úgy várni, mikor hazajön!
    Küldök egy jó nagy ölelést is képletesen,remélem segít!:)
    Pusz:
    Anyatigris

  9. Isten éltesse sokáig Zsófit! Szomorú, hogy a pénznek ekkora úrnak kell lennie… A hozzászólások zöme miatta nélkülözi/-te az egyik szülőt. Meg hogy hónap közepén egy tízezres van a zsebben csak. No, nem csodálkozom, mert mi is így vagyunk… Csak szomorkodom…

  10. Köszönöm,kedvesek vagytok.
    Dominika, ezt már tapasztaltuk mi is:)
    Kriszti, ha vállalkozó az ember, mindegy, hogy hónap eleje, közepe, vagy vége van… A pénzek sajnos teljesen kiszámíthatatlanul jönnek be. Ebbe fáradtunk bele most már nagyon-nagyon.

  11. A kis ünnepeltet Isten éltesse!
    A család minden tagjának jó egészséget, sok erőt. Nem könnyű helyzet, de látod Móni, ott fenn, gondot viselnek Rátok…
    Egyébként a torta nagyon szép lett.
    üdv. ica

  12. Ne szomorkodj Móni, hamar elrepül ez a hét, és jó lesz Nektek megint! Isten éltesse Zsófit, nagyon drága 🙂 És ott van ő, meg a testvérei, merítsetek erőt egymásból, addig is nagy ölelés Nektek. És most elolvasom az előhangot 🙂

  13. A torta gyönyörű! Isten éltesse az ünnepeltet!
    A helyzet szomorú… nekünk sem rózsás… még azt sem tudjuk, hol merre, hogyan tovább. Három gyerekkel megőrjít ez a bizonytalanság.

    Örülök, hogy rád találtam! Úgy érzem kicsit rokon lelkek vagyunk! (most úgy érzem, hogy gyerkőc elég de mégis sokszor gondolok arra, hogy lesz nekünk is még egy jutalom gyerek, olyan sírjak-nevessek meglepetés! 🙂 )

  14. Boldog szülinapot Zsófinak! És ne sírjatok lányok fel a fejjel! De tényleg fel, oda ahol mindíg süt a nap.
    “nézz fel a hegyeken túl már látni, újra a nap sugarát…”

  15. Boldog szülinapot Zsófinak! Nálunk is sok családban az apa külföldön dolgozik. Borsodban is nagyon nehéz a megélhetés, abban reménykedem, hogy fiamnak egyetem után sikerül.

  16. Boldog szülinapot a lánykádnak! 🙂 Nagyon szép tortát sütöttél neki!

    A többiek már olyan sok mindennel próbáltak vigasztalni téged, hogy nekem már nem jutott belőle! Ugyan nekem ilyen tapasztalatom nincsen, nálunk apa itt dolgozik a városban, de teljes mértékben együtt érzek veled valamint a csemetéiddel is! Kitartás!!! Te olyan erős asszony vagy, hogy megbirkózol ezzel a helyzettel is! Puszi nektek: Gabika

  17. Isten éltesse sokáig Zsófit, Móni, Neked pedig biztatásként írom, hogy mindenre van erőd Krisztusban, aki Téged megerősít… Jaj de nehéz lehet ez, imádkozom értetek.

  18. Isten éltesse kicsi lányodat sokáig!(Nálunk a két kisfiunk a jutalomgyerek – dupla meglepetés!)A torta gyönyörű…köszönöm, hogy feltetted.
    Nagyon rossz így, éppen csak a víz felett evickélni – ilyenkor sajnos a pénz parancsol mindenkinek. 🙁

  19. Kedves Móni! Milyen értékes a honlapod!!! Nap-nap után olvasom, és mindig rácsodálkozom, milyen sokan gondolkodnak hasonlóan, dolgoznak a családért. Hálát adnak, hogy együtt lehetnek, akkor teljes egy nap, ha együtt a család… Előbb-utóbb jobb lesz minden, innen távolból is úgy érzem, a mi “fajtánk” mindent megold, túlél. Isten éltesse kislányod! P.Erzsi

  20. Kedves Zsófi!
    Isten éltessen sokáig! Okos nagylány vagy, de persze szabad kicsinek lenned!
    DRága Móni! Nem is tudom mit mondjak, nekem az is nehéz, ha P. 2 napra megy el…
    Gondolok rátok, lélekben veletek vagyok!

  21. Sziaszok!

    Még soha nem írtam ide, de ez a poszt most nagyon megérintett – és a hozzá írt kommentek is.

    Tudom, hogy ez most nagyon sablonosan, üresen hangzik majd de nem az (én tudom).

    Olyan, de olyan szerencsések vagytok!!! Nem is tudjátok…
    Olyan sok mindenetek van!!!!
    Nekem anyagilag nagyjából rendben van az életem, nem dúskálunk, de azért megélünk.

    DE.

    Mindenkinek azt mondom, aki az mondja, hogy “de jó Neked”, hogy higgye el, én olyan, de olyan boldog lennék akár egy lerobbant, egyszobás panellakásban is, ha valaki ott várna rám, ha számítana rám, ha azt mondaná “de jó, hogy hazajöttél, vártalak”. Ha lenne kiért sírjak, kit hazavárjak. Ha a lányaimnak lenne ki után vágyakozni.
    Mi nem hiányzunk senkinek. Nem kellünk senkinek.

    Férjem 15 év házasság után egyszerűen elment, itt hagyott bennünket. Sem okot, sem magyarázatot nem kaptunk (nem volt rossz a házasságunk, nyilván voltak kisebb-nagyobb viták, de hol nincsenek?)
    Nem okozott neki egyetlenegy pillanatig sem rossz érzést, lelkiismeret-furdallást az, hogy itt hagyott egy 2 és egy 7 éves kislányt. Akiket Ő akart, Ő könyörgött évekig, hogy szülessen gyerekünk. Most pedig éli világát, gyakorlatilag felénk sem néz.
    Ami nekem, felnőtt embernek is nagyon-nagyon nehéz, hát a két lány meg….. Lelkileg megnyomorodott mindkettő. Ráadásul a nagyobbik nagyon apás volt világ életében, rajongva imádja az apját:((((
    De neki nem kellünk többé.
    Úgy szeretnék sírni érte-utána, hazavárni, de tudom, hogy soha többé nem jön haza.

    Ezért mondtam, hogy sokkal, sokkal több mindenetek van, mint nekem. És ez olyan jó! Olyan jó összekapaszkodni mindig, minden helyzetben, és egymás kezét fogva menni előre, míg élünk.

    Én ebben hittem világ életemben, én a házasságomat tényleg egy életre kötöttem.
    Aztán tessék. Itt vagyok tejesen egyedül a két lánnyal és mi már nem hiányzunk senkinek….

    A blog pedig nagyon tetszik, sok szeretettel gratulálok a goldenblog-helyezéshez!!!

    A dobostorta szuper, de SOHA nem állok neki:))))
    Na jó, talán, ha nyugdíjas leszek egyszer…

  22. Kedves Cunard, nagyon köszönöm a hozzászólásodat; igen, a barátnőmmel épp azon beszélgettünk tegnap este, hogy az, mi a “rossz”, nagyon relatív. Együttérzésem a kialakult helyzet miatt, és bár nem tudom, mióta tart, nagyon kívánom, hogy álljon be pozitív változás e téren.

  23. Én is sokat dolgozom külföldön, nyilván, ha egyik helyről a másikra kell repkednem, akkor nem viszem a családot. Ha viszont huzamosabb ideig kint vagyok (mondjuk fél évnél többet), akkor jönnek. Mert nem a ház, a lakás, hanem a gyerek a fontos. Meg a munkám. Magyarországon még sokaknak mindig a ház és a lakás a fontos, és nem a munka, nem a család. Nyilván, amikor iskolába kerül, akkor legalább egy évre ki kell tolni ezt a határt, és a munkahely váltást ritkásra tartani, mert nem lehet havonta kiszedni a közösségből, berakni egy másikba, főleg, ha az nyelvileg is más.
    Az kemény, ha egy férfi lelép.

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük