Német egység a Balatonnál – kiállítás Füreden

Miközben mi itt Keszthelyen elvagyunk, mint a befőtt, a többi balaton-parti város úgy húz el mellettünk, mint versenyautók a lovaskocsi mellett. Büszkén hangoztatjuk, hogy “Keszthely a Balaton fővárosa”, és amíg ebben a tudatban jól érezzük magunkat, Siófok és Balatonfüred olyan mértékű fejlesztéseket hajt végre, hogy az ember elámul.
Dacára annak, hogy Balatonfüreden legalább havonta egyszer átutazom, fogalmam sem volt arról a hatalmas munkáról, ami ott az elmúlt években zajlott. Hogy felújították a gyönyörű reformkori városközpontot 1500 millió forintnyi uniós és állami támogatásból, hogy a parton hangulatos részt alakítottak ki szökőkúttal, tihanyi panorámát nyújtó stéggel, kávézókkal, sétánnyal – mintha nem is Magyarországon lenne az ember. Most vasárnap körülnéztünk arra, és szabályosan szomorúak lettünk: mi van Keszthellyel? Ott miért nem lehet valami hasonlót létrehozni?
Balatonfüred gyönyörű, és az október végi időjárás dacára a kávézók teraszai megteltek, az emberek gyönyörködtek a kilátásban, beszélgettek, mint valami tengerparti városkában. Míg régen – emlékeim szerint – inkább a buliturizmus helyszíne volt a város, ma már sokszínű kulturális programkínálattal hívogatja a vendégeket. Mi is ilyen ügyben jártunk arra, a csodálatosan felújított Vaszary-villában néztük meg a “Német egység a Balatonnál” című kiállítást.

A Vaszary-villa. Forrás

A Vaszary-villa építése 1891-ben kezdődött meg Vaszary Kolos megbízásából, aki akkoriban római katolikus főapát volt, később esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása (bevallom, erről a tisztségről sokáig azt hittem, hogy valami megtisztelő cím egy cigányzenekar első hegedűse számára…), majd bíboros. Nem mehetett neki rosszul, mert a keszthelyi származású egyházfő olyan nyaralót építtetett magának ott a füredi belvárosban, hogy az csuda. 1892 nyarától már lakható volt az épület, Vaszary Kolos itt halt meg 1915-ben (de azért kérte, hogy Keszthelyen temessék el). Halála után a villa értékes bútorzatát elárverezték, az épületet pedig a Honvéd Nyugdíjjárulék Alap vásárolta meg, és tiszti nyaralót alakított ki benne.
“1947-ben ott találjuk az Alap megszűnése után létrejött Állami Alkalmazottak Jóléti Üzemei elnevezésű cég kezelésébe tartozó üdülők között, míg a felügyelet szerepét 1948-ban már az újonnan létrejött Gyógyházak, üdülők és kincstári gazdaságok központi gazdasági hivatala látta el. Ezt követően az ingatlan az orosz hadsereg tulajdonába került. Az 1960-as években egy vasbeton szerkezetű, három emeletes, téglány alaprajzú épületet toldottak az eredeti épülethez. 1991-ben a megmaradt telek a rajta álló ingatlanokkal állami tulajdonba került. Az épületek állapota majdnem romos volt, a belső burkolatok nagyrészt megsemmisültek. Az együttes és parkja 2004 óta műemléki védettséget élvez. A hányattatott sorsú épület a 2010-re megvalósult restaurálással és a legutóbbi toldalék elbontásával ismét Balatonfüred egyik legrangosabb és legjelentősebb épülete lett.” (Gebauer Imola, Kulturális Örökségvédelmi Hivatal)
Az épületben látható az egyházfő unokaöccse, Vaszary János képeiből összeállított kiállítás, és egy nagyon érdekes “kinematográfiai installáció” (különböző filmek vetítésével illusztrált bemutató) az egykori Nyugat- és Kelet-Németország polgárainak, szétszakított családjainak kedvelt találkozóhelyéről: a Balatonról.

Forrás

Már a kapuban szimbolikus látvány fogadja az érkezőt: öreg Merci és Trabant magyar nemzeti színű szalaggal átkötve; ki ezzel, ki azzal érkezett a kettévágott Németországból, hogy itt, a legvidámabb barakkban láthassák egymást legalább évente egyszer. Kilenc német ember mesél az egykori balatoni nyarakról, hogy mit is jelentett nekik a magyar tenger. Bár egyes elbeszélések – szerintem – kicsit terjengősek, és nem igazán lényegretörőek, összességében élményt jelentett a kiállítás. Nem tudtam, hogy a kelet-németek számára olyan volt Magyarország, mint nekünk Ausztria. A fiatalok teljesen odavoltak a magyar pop-rock zenéért, az Illésért,  az Omegáért; náluk a Beatles a zenekar egész fennállása alatt egyszer szerepelhetett címlapon; az együttesről szóló cikk végén egy nagyon hasznos elektromos gitár-összeszerelési útmutatót is közölt a szerkesztőség – néhány hónappal később az NDK-ban betiltották a popzenét.
Nem tudtam, hogy náluk nem lehetett Coca-colát kapni, azt is itt vették meg abból a kevés pénzből, amit magukkal hoztak, majd hetekkel a nyaralás után bontották csak ki, hogy  visszaidézzék az érzést.
Nem tudtam, hogy minden Magyarországra utazó kelet-német csoportban volt legalább egy Stasi (titkosszolgálat)-ügynök, aki jelentett a többiekről, nyugat-németekkel való találkozásokról.
Az egyik kortanú azt mondta, míg a kelet-németek szemében tompa szomorúság ült, a magyarokéban tisztán mély szomorúság. És ezt szerették. Meg az emberek közvetlenségét. Meg azt, hogy nálunk a presszókba nemcsak azért jártak az emberek, hogy leigyák magukat, hanem süteményeztek, társadalmi életet éltek – ami náluk nem volt.
Ajánlom a kiállítást, és az egész várost megtekintésre. Megéri.