Magyarázom a bizonyítványom

Zsófit egész egyszerűen rosszul szocializáltam az iskolára. Óvodás korában azt szokta meg, hogy ő ráér akkor felkelni, amikor a többiek már elmentek a suliba, tudunk nyugodtan reggelizgetni, még rajzolhat is, ha szeretne, és ha úgy esik, hogy fél tízre érünk csak az oviba, az óvó nénik akkor is megértően néznek ránk.
Zsófi kivételezett státusza nemcsak annak köszönhető, hogy ő a legkisebb, és mint ilyen, törvényszerűen elkényeztetett, hanem annak, hogy az én helyzetem nagyot változott ahhoz képest, mint amikor a testvérei voltak kicsik.
Tizennégy éve, amikor Nóri született, a helyi újságnál, dolgoztam, éppen lapzárta volt. Előző éjjel megírtam a cikkeimet, reggel bementem a szerkesztőségbe, mondtam a többieknek, ezek itt vannak, bocsi, le kell rohannom a kórházba, az orvos vár valami vizsgálatra, mindjárt jövök, csak a hasam ne fájna…
Hát nem is mentem vissza, még aznap délután megszületett az első gyermek, aki szép volt és okos, mint mindenkié. Öt hetes korában kezdtem újra dolgozni – na ne gondoljon senki semmi komolyra, két szoptatás között a kicsit anyósomra bíztam, elszaladtam, felvettem egy interjút, amit aztán megírtam, amikor a gyermek újfent aludt. Nem a karrierizmus hajtott, hanem az, hogy legyen mit ennünk. Ment ez így egy darabig, ám kisvártatva, úgy három hónap múlva rendszeres fejfájások és rosszullétek kezdtek gyötörni, és egy terhességi teszt meggyőzött arról, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére a szoptatás nem igazán hatékony fogamzásgátló módszer. Innentől kezdve aztán a munkába bele kellett kalkulálni azt a bizonytalansági tényezőt, hogy nem tudtam, reggel mikorra tudom összeszedni magam; ugyanakkor megrémülve attól a felismeréstől, hogy a két gyerek között alig lesz egy év, hogy ne kelljen majd annyi pelenkát venni, Nórit félévesen biliztetni kezdtem, és egyéves korára nappalra teljesen szobatiszta lett.
Aztán megszületett Bálint, és az életünk nem változott nyugodttá: albérletben tengődtünk, ma is nyomasztó emlék, hogy a boltban azon vacilláltam, hogy a meglevő száz forintomból egy liter tejet és fél kiló kenyeret, vagy fél liter tejet és egy kiló kenyeret vegyek-e. Egyszerűen muszáj volt újra dolgoznom, amikor Bálint már kéthónapos lett, Nórit pedig másfél évesen bölcsődébe írattuk. Szerencsére imádta, nagyon kedves nénik csoportjába került. Mivel anyósom abban az időben nagyon beteg lett, nem tudott napközben vigyázni Bálintra; egy darabig vittem magammal a munkahelyemre, de hamarosan világossá vált, hogy ez így nem pálya; követte nővérét a bölcsibe.
Nem mondom, hogy nem volt lelkiismeret-furdalásom – de választásom sem. Az albérlet elvitte egyikünk fizetését, a másikunkéból épphogy megéltünk.
Bence Bálint után három évvel érkezett, a helyzet egyre bonyolódott, majd két évvel később végre megtörtént a változás; a férjemnek végre olyan munkája lett, amiből meg tudtunk élni, sőt, még az adósságainkat is törlesztgetni kezdtük. Elköszöntem a hely újságtól, a kollégáktól, és Pestre költöztünk, ami jó lehetőségnek tűnt; a férjem ott dolgozott, nekem meg lehetőségem nyílt bekerülni a Népszabadsághoz. Igaz, tudtuk, hogy terhes vagyok Zsófival, de úgy gondoltuk, megoldjuk. Mindent megoldunk.
Rövidesen kiderült, hogy a három gyerek reggeli elosztása (kettő oviba, egy a bölcsibe) egy órát vesz igénybe, noha még mindegyik intézmény viszonylag közel is volt hozzánk. Nem volt se madárfütty, se zöld a közelben, aszfalt, zsúfolt játszótér és számtalan neveletlen kölyök viszont igen. Próbáltam állni a sarat, győzködtem magunkat, hogy menni fog ez, higgyétek el, tartsunk ki – a férjem, aki amúgy nem él hatalmi szóval soha, ezúttal gyakorlatilag tényként közölte: ez így nem mehet, vissza kell költöznünk Keszthelyre.
Elbúcsúztam a Népszabadságtól, visszaköltöztünk, majd rövidesen, Zsófi születése után jó két évvel, egy remek lehetőséget megragadva egy másik zalai városba, Nagykanizsára hurcolkodtunk. Ekkor egészen kellemes életszínvonalra küzdöttük fel magunkat, amihez én már gyakorlatilag nem tettem hozzá semmit. Kényelmes, úriasszonyos életem azzal telt, hogy otthon voltam a kicsivel, főztem, elmentünk vásárolni, vagy a férjemet kísérgettem Pestre, ide-oda.
Aztán újra visszakerültünk Keszthelyre, mint valami bumeráng-család, az életszínvonalból is kénytelenek voltunk alább adni, én pedig változatlanul maradtam itthon. Olyan égető szükségeink nem voltak, mint tíz évvel korábban, és végre ráértem arra, hogy élvezzem a kisgyerek fejlődését, hogy ott legyek minden nap, és tőlem tanuljon, játsszak vele, énekeljek neki. Olyan volt ez, mint valami szanatórium. Amikor ovis lett, a szép lassú tempónk megmaradt, ha nem akart felkelni, nem erőltettem, ha még rajzolni szeretett volna indulás előtt – ám legyen. Hozzáállásomba nagyban belejátszott, hogy Zsófi valami egészen rendkívüli jó gyerek, akinek, ha azt mondtuk valamire, hogy nem szabad, azt mondta, jó. Soha nem hisztizett, nem akaratoskodott, mindenkivel kedves – hát lehet egy ilyen gyerekkel szigorúnak lenni…?
Nagy változást hozott ez a szeptember. Rá kellett jönnöm, hogy elszúrtam a dolgot: Zsófi egész egyszerűen mintha nem értené, mit jelent az, hogy “sietünk”. Hiába keltem fel most már előbb, mint a többieket, valahol mindig elcsúszik, és végül őrá kell várni. A többiek lent ülnek az autóban (apa viszi őket reggel kocsival), én meg, mint valami madár-anyuka, lökdösöm ki a fészekből a kis fiókámat, mennyémá, mennyémá, mire ő még 7.47 perckor visszanyitja a lépcsőházból az ajtót:
– Jaj, anya, el is felejtettem mondani tegnap, milyen jó dalt tanultunk énekórán. Elénekeljem?