Szüret és konyhaszolgálat

Gyerekkoromban a szeptemberek rendszeres programja volt – az öcsém, majd az én születésnapom után – a szüret. Kisebb koromban még élveztem is, aztán ahogy kamaszodni kezdtem, úgy vált számomra megkérdőjelezhetetlen ténnyé, hogy a szüret szívás, amit a felnőttek mindenféle poénok elsütögetésével próbálnak elviselhetővé tenni. A papa gondterhelten járkált a sorok között, szedegette fel az elhullajtott szemeket, és felhívta mindenki figyelmét arra, hogy tessék felszedni, mert „szemből lesz a bor!” Borból meg a szemfényvesztés… – tették hozzá halkan a nagybátyáim ilyenkor, de mindig csak úgy, hogy a papa ne hallja. Amikor még „őszinte ember voltam”, lelkiismeretesen fel is szedtem még a szemét Nova nevű szőlőtőke alól is, ami arról ismeretes, hogy elég csak ránézni, és már potyognak is róla a szemek. Amikor meghülyültem nagyobb lettem – szégyellem magam miatta -, egyszerűen beletapostam a földbe. Nem igazán tudott meghatni a készülő bor mennyisége, lévén, hogy én magam utáltam, felőlem az egész termést elvihette volna a fagy, legalább nem kellett volna leszedni. Irigyeltem aput, aki – mivel szintén utált szüretelni – mindig puttonyozott, föl-le járkált a hegyoldalon, egyre vidámabban. És irigyeltem a mamát is, aki otthon maradt főzni.
Mára persze megváltozott a hozzáállásom, mivel a szüret tényleg jó kis társasági esemény, különösebb szellemi előképzettséget nem igényel, és jól el lehet beszélgetni közben (lásd Józsi bácsi). Maga a szedés, hát az vele jár, ez van.
Tegnapra apósomhoz voltunk hivatalosak szüretre; ő ilyenkor általában vadpörköltet főz, most is erre készült, és pár napja nekem szegezte a kérdést: jó kis fiatal szarvast lőttem, abból lesz a pörkölt, szerinted mi legyen hozzá a köret?
– Dödölle, természetesen – vágtam rá egyből.
– Dödölle… aztán ki fogja azt megcsinálni? – tette fel a kérdést ártatlanul, de csapda volt ez, amibe szépen belesétáltam. Azt tartottam ugyanis szem előtt, hogy végre én kerülök a mama régen irigyelt státuszába, és azt csinálom, amit igazán szeretek: főzöm.
– Hát én!
– Vállalod? – csillant fel a szeme, mint a vadásznak, amikor érzi, hogy a vadászszerencse mellé állt.
– Persze! – cél, tűz, talált.
Még letisztáztuk, hogy esetleg gyártok egy kis levest, meg süteményt mellesleg, és persze a dödöllét, ő pedig majd főzi a szarvaspörköltet.

Sorsába beletörődött önkéntes  konyhaszolgálatos.

Önmagában nem is lett volna ezzel semmi gond, ha a saját konyhámban kellett volna dolgoznom. Van hozzá elég helyem, elég, és jó edényem, eszközöm, és hát a munkának sem egy alapos takarítás után lehet csak nekiállni. Apósomnál kissé tábori konyha jellege van a főzésre hellyel-közzel alkalmas helyiségnek. Mivel a bojlere napok óta rossz, a vizet egy fazékban melegítettem folyton, amivel az egyik lángot le is foglaltam. A másikon a szarvaspörkölt főtt egy akkora lábasban, amelyik átlógott a harmadikra is, így gyakorlatilag egy láng maradt, ahol működhettem.
Nem akarok panaszkodni, végül elkészült minden, de meg kellett állapítanom: a konyhaszolgálat szívás. Jövőre inkább szüretelek.Mert amíg én elkészítettem a gombalevest, megsütöttem a süteményt, majd megfőztem a segédemmel (Nóra) megpucoltatott krumplit, áttörtem, liszttel összekevertem, addig a többiek szépen, nyugodtan szedték a szőlőt.

Mások a pincében tevékenykedtek: a leszedett fürtöket ledarálták, majd a darálás után a présbe öntötték.