Amikor anyu egyetemre megy…

Ezt a bejegyzést csak azért ejtem meg, hogy rávilágítsak tökéletlen énemre, és ha netán valakiben azt az  érzést keltettem volna, milyen szuper nő vagyok én, hát azt most leromboljam.
Abszolút jellemző antrém, és az évnyitó elbliccelése után teljesen az eddigiek szellemében végre részt vettem az első rendes levelezős előadáson. Nem ez volt az első, csak a múlt hétfőn nem értem rá. Hétfőnként egy órától vannak ugyanis az én szakom és évfolyamom előadásai.
Délelőtt ki akartam nyomtatni az órarendemet, de nem működött az internet. Úgyhogy 13 órára – még büszke is voltam magamra, milyen pontosan – megjelentem az egyetemen, valahogy magától értetődően abban a teremben, ahova a múlt kedden, a nappalisok órájára mentem.Statisztika.
Bizakodó optimizmussal ültem be a padba, amit rövidesen komoly döbbenet váltott fel: pozitív hozzáállásom ellenére alig értettem valamit az elhangzottakból. Életemben nem hallottam még ilyen sokszor azt a szót, hogy sokaság, és azt is most tudtam meg, hogy a „diszkrét sokaság” nem információ(ka)t bizalmasan kezelő tömeg, hanem a megfigyelés, vizsgálat körébe tartozó egyedek egymástól jól elkülöníthető halmaza. A továbbiakban meghökkent önmagam átment még a reménykedés, majd a lemondás, utána a beletörődés és a teljes rezignáltság fáziasain, mígnem megérkeztem az esélytenek nyugalmával szemlélődő, majd legvégül a cinikus és a kötekedő stációba. Ez utóbbit nem verbális agresszióként kell értelmezni, csupán magamban gondoltam olyasmiket, hogy ha az előadó még egyszer kimondja, hogy „leheccséges” meg „eccerű” – mert így mondta -, bokán rúgom, vagy ilyesmi. Noha nagyon kedves előadó volt.
Szünetben elsétáltam egy kávéért a büfébe, majd az ajtóra kifüggesztett órarendet tanulmányoztam; érdekes, nem ilyen órákra emlékeztem… Az egyik srácot kérdeztem meg:
– Matek a múlt héten volt, ugye?
– Nem, az csak az elsősöknek van.
– …Miért, ti hányadévesek vagytok?
– Másod, nézd, itt van az órarenden. II. évfolyam, levelező.
– Az elsőévesek hol vannak?
– Azt hiszem a földszinten, I-es előadó.
Most mit mondjak, már nem is csodálkoztam;az elsőéveseknek nincs is statisztika… Lerohantam a földszintre, bekopogtam az előadóba, beléptem, és egy barátságos világban találtam magam. Makroökonómia óra zajlott éppen, a tanárnő egy csodálatos, érthető matematikapéldát vezetett le a táblán, keresleti-kínálati függvényt rajzolt fel, de ez annyira világos, egyszerű és átlátható volt az ezt megelőző másfélórás statisztika-kalandom után, hogy kis híján örömkönnyet morzsoltam el szemem sarkában.Talán mégsem teljesen elvetélt ötlet ez a szak nekem…
A makroökonómia óra kimondottan élvezetes volt. Ezt követően elrohantam az egyik gyerek szülői értekezletére, majd onnan mintegy háromnegyed óra múltán vissza az egyetemre, pszichológia előadásra. A terem már nem volt kérdés, felé közelítve viszont hatalmas röhögések hallatszottak ki – na, gondoltam, itt meg be sem jött a tanár…? Bekopogtam, beléptem, majd szinte a padlóig esett az állam – az előadó nem az órarendben kiírt tanár volt, hanem Pisti, akit helyi újságíró koromban ismertem meg, és aki akkor a városi sportiroda vezetője volt, amellett fociedző. Kölcsönös örömteli helló után leültem, és egyik ámulatból estem a másikba, hogy ez a Pisti milyen jól nyomja…
Hétkor végeztem.
Úgyhogy sajnálom, de ma nincs recept.
Még „igazi” vacsora sem volt…