Láss, ne csak nézz…

Tegnap, Pestről hazafelé jövet a felhőket figyeltem, és eszembe jutott az a reklám, amelyben a tanítónéni felrajzol a táblára egy tojást, megkérdezi a gyerekeket, hogy mi ez, és a gyerekek mondják hogy hajó, repülő, miegymás, csak azt nem, hogy tojás. Sőt, amikor a pedagógus meglepetten felkiált, hogy „de hát ez csak egy tojás”, az egyik kislány lemondóan  jegyzi meg a padtársának: „felnőttek…”
Tehát a felhőket néztem, és meglepődtem azon, hogy nem látok bennük semmit. Csak felhőket. Eszembe jutottak a gyerekeim, hogy főleg a két kisebb, Bence és Zsófi egymást túllicitálva szokta kitalálni utazásaink során, hogy éppen milyen formájuk van a felhőknek. Sőt, kisebb korukban gyakran fogadtak azzal a vécéről felállva, miután kiabáltak, hogy „vééégeeeezteeeem!”, hogy nézd, anya, zsiráfot kakikltam! Vagy kutyust. Vagy csigabigát…
Na mindegy, tehát az eget figyeltem, és elkezdtem kényszeríteni magam, hogy igenis vegyem észre, mi van ott. Hogy nemcsak felhő, vagy tejszínhab-rengeteg (az túl könnyű), hanem valami más. És néhány percnyi hezitálás után látni kezdtem: volt ott sárkány, fekvő kutya (basset hound), kontyos néni, kakas, vulkán, krokodil.
A felfedezés örömmel töltött el, és azon kezdtem morfondírozni, hogy hol, mikor vesztjük el gyermeki énünk eme részét? És vajon mi mindentől esünk el emiatt? Hiszen mennyire fontos, hogy egy-egy dolgot másképp is értelmezni tudjunk – nem szabadna hagyni, hogy a fantáziánk a felgyorsult élet áldozataként elhaljon, elfogyjon szép csendben…
Úgyhogy akinek kedve van, edzzen velem. Mit látsz a képen?

Fotó innen.