Zsiga bácsi Dióskálból

Weiss Zsiga bácsival nagyjából öt éve találkoztam. Az Izraelben élő, ám zalai gyökerekkel rendelkező öregúr minden évben egy hónapot itt töltött. Egy újságírót keresett,  akinek elmondhatja, amit úgy érzett, el kell mondania a holokausztról, a magyarok hozzáállásáról, hogy noha a lakosság jórésze együttműködött a zsidók összegyűjtésében, azért voltak néhányan, akik ellenálltak. Hosszú beszélgetéseink során ezt a momentumot többször kiemelte, miközben regényes élete folyamát mesélte. Eszméletlen jó kávét tudott főzni, spéci, jól záródó fémdobozban tartotta Lavazzáját, ragaszkodott hozzá, régebben hozta magával Izraelből, csak amikor már biztosan lehetett kapni itthon is, akkor jött el nélküle. Egyik alkalommal anyósom-féle almáspitét vittem neki; kedélyesen eszegettünk, iszogattunk, mintha csak az időjárásról tereferélnénk, közben nagyon is komoly dolgokról folyt a szó.

A kis öreg láthatóan megkönnyebbült, amikor diktafonra mondta szavait; nekem adta történetét, hogy juttassam el azokhoz, akikre tartozik: magyar olvasókhoz. A labda nálam volt, én pedig sokáig tartogattam. Időközben úgy alakult, az újságok, ahova akkoriban bedolgoztam, nem voltak vevők a “sztorira”, mivel különösebb szenzációt nem tartalmazott. Zsiga  bácsi pedig két évvel később, 84 évesen meghalt.
Nemrég tudtam meg ezt, és nemrég akadtam arra a cd-re, amelyiken rögzítettem beszélgetéseink részleteit. Újraolvastam, és úgy döntöttem: könnyítek a lelkiismeretemen azzal, hogy közzéteszem azt, ami nekem belőle megmaradt. Különösebben nem alakítottam át a szöveget, így mondta, ahogy itt áll. Ha tehát valakinek nem tetszik, reklamáljon nála, ha majd egyszer találkozik vele az örökkévalóságban.
“November első napjaiban érkeztünk Flossenburgba. Ez a város egy sáncban van, körülbelül ezer méter magasan, úgy nézett ki a hegy teteje, mint egy kialudt vulkán. De ez nem biztos. Imitt-amott megcsal az emlékezés, ezért is utaztam el oda tavalyelőtt, ahonnan felszabadultam, megnézni, mert egy-két dolog nem volt világos.
Legnagyobb meglepetésemre a Borból, Cservenka felől érkező csoportban ismerősöket is találtam.
Embereket mentettünk a bombázások után, fel nem robbant bombákat ástunk ki – gondoltuk, ha ilyen munkát végeztetnek velünk, biztosan itt maradunk a háború végéig. De valamilyen okból fontosabb volt, hogy lehetőleg minden elpusztuljunk. Én ugyan megpróbáltam megszökni, elbújtam egy vasúti híd alatt, veszélyes helyen, a bombázás közelében. De azt mondták, megtizedelik a századot, ha nem kerülünk elő – ketten voltunk. Engem megtaláltak, a másikat nem. És amikor a németek átvettek bennünket, azt mondták: csak egy hiányzik? – és röhögtek… De a magyarok adtak át.
A magyarok ebben a történetben mind a mai napig gyilkosokként szerepelnek. De volt Erdélyben egy szombatista gyülekezet, akik nem fogtak fegyvert, mivel komolyan vették a Biblia parancsát, hogy „ne ölj!”. Őket összeszedték, és koncentrációs táborba vitték, Flossenburgba, ahova én is kerültem. Úgy kétezer-egyszázan lehettek. Nagyjából három hét alatt meg is haltak. Elvesztették a hitüket, mondván, hogy az Isten nem mentette meg őket, lerobbantak lelkileg, és utána hamar jött a fizikai halál. Erdélyi parasztgyerekek voltak. A helyzetük annyiból volt jobb, hogy ők tudták, hogy a családjuk otthon van. Valamiért mostanában sokszor eszembe jutnak.
Sok mindent nem tudok. Például azt sem, hogy a legjobb barátom mikor halt meg, pedig mellettem volt végig… De hogy április elseje előtt történt, vagy utána, arra képtelen vagyok visszaemlékezni. Tavaly elmentem egészen odáig, ahol az eset történt, de az utolsó ötven méternél visszafordultam.
Jóval a háború után megállított itthon egy ismerős, azt mondja nekem, tudja Zsiga úr, hogy vannak sokan, akik nem hiszik el, hogy volt a holokauszt? Mondom, nézze uram, nem csodálom. Én már két napja ott voltam, láttam a krematóriumot, szagoltam a szagot, RIF szappannal mosakodtam, és nem hittem el, hogy ez van. Nem haragszom azokra az emberekre, akik elképzelhetetlennek tartják, mert tényleg az. Nem ebben a dimenzióban, nem ebben a világban – időbe tellett ott is, nemcsak nekem, másoknak is, elhinni, hogy ez igaz.

Harmincnégyen érettségiztünk, négyen élünk még. Volt egy, aki érettségi előtt, 42-ben kiállt a dobogóra, és azt mondta, jelentkezzünk önként a keleti frontra, a zsidókat meg öljük meg. Hozzávágtam a széket, úgy, hogy eltörött a feje is, meg a szék is, kórházba került, engem meg úgy megvertek, hogy három normális ember nem bírta volna ki. Aztán bekerültem munkaszolgálatra, ott volt tiszt. Gyerekeket kínzott, verte az embereket. Meglátott, odamentem hozzá, mondtam neki, Göntér, én életben maradok, ehhez tartsd magad. Megfordultam, otthagytam. Háború után találkozom vele, örömmel üdvözöl, mint régi bajtársát, és elmeséli, hogy partizán volt, most a Partizánszövetség titkára, a Polait meg jelentsem föl, mert nyilas volt. Mondtam neki, ennyire nem vagyok magyar, aztán hátat fordítottam, és soha többet nem beszéltem vele. Nagy sokára elmentem egy érettségi találkozóra, ahol ő állandóan azt akarta igazolni, hogy milyen rendes ember, de nem álltam vele szóba. Aztán mondja nekem, hogy a Polait meg miért nem jelentettem fel, pedig az nyilas volt. Mondom azért, mert téged sem jelentettelek fel. Jó napot – és otthagytam. Most tudtam meg, hogy már ő is meghalt. Szóval lassanként el kell mondanom a dolgokat, mert nem tudhatom, meddig élek – a nyolcvankettedikben vagyok -, meddig marad tiszta az emlékezetem, mikor kezd el összemosódni a tényleges múlt a képzeletekkel. Mielőtt ez bekövetkezik, valakinek el kell mondanom. Megérteni úgysem fogja senki, mert én sem értem. De ezeknek a szerencsétlen erdélyi parasztgyerekeknek emléket kell állítani.”

Tovább is van, mondjam még?