Hogyan fogyózom?

Többen kérdezték tőlem, milyen módszerrel fogyózom. Mivel van némi tapasztalatom a témában, a már régebben bevált módszerekből hoztam össze a nálam működő egyveleget.
Tizennyolc évvel ezelőtt Hévízen dolgoztam felszolgálóként az egyik szállodában; rengeteget ettem, a cukrász nagyon finom sütiket készített, jóban voltam vele, mindig adott abból, amit éppen sütött. Aztán egyszer átslattyogtam a hentes kuckójába, és megmértem magam a mérlegén: nyolcvan kiló voltam. 175 centi magas vagyok, most ezzel a súllyal meg is békélnék. De akkor, lánykoromban ez valami brutális felismerésként hatott. Szinte azonnal fogyókúrázni kezdtem, méghozzá az akkor szerintem leghatékonyabb módszerrel: napi 600 kalória bevitelével, plusz rászoktam a minden-esti-futásra.
A napi 600 kalória nagyon kevés, szerintem nem is igazán való senkinek; örülök, hogy megúsztam egészségkárosodás nélkül. Voltak alapszabályaim, amiket mindig betartottam: minden nap ettem levest (általában ebédre csak azt, abból viszont bármennyit), és számolgatás nélkül fogyasztottam zöldséget, gyümölcsöt, savanyúságot. Tehát, ha így nézem, ezt a 600 kalóriát bizonyára túlléptem időnként.
Ami a futást illeti, remek ötlet volt: először az utca végéig meg vissza alig bírtam elporoszkálni (pedig felszolgáló voltam, megvolt néhány kilométer egy nap), másfél hónap múlva körbefutottam Hévízt – aki ismeri a várost, az tudja, hogy a dombon felfele gyalogolni sem kutya, na, hát én ott úgy szaladtam, mint a nyúl.
Két hónap alatt 15 kilót fogytam.
Akkor az étteremfőnöknő rám nézett, és azt mondta: te jó ég, beteg vagy? Majd a kollégáim körbeálltak, és sopánkodni kezdtek, hogy milyen beesett az arcom, hogy normális vagyok-e, és hogy ezt az őrültséget tessék azonnal abbahagyni. Abba is hagytam, már nem akartam többet fogyni; de azt itt meg kell említenem, hogy a BMI indexem szerint ekkor voltam a normális kategóriában, holott az egész környezetem ronda soványnak ítélt.
Viszont a férjem, akivel ekkor még csak távolról ismertük egymást, állítása szerint ekkor figyelt fel rám…:-)
Az esküvőnkig vissza is híztam 74 kilóra, majd egyszer mutatok képeket: pont jól néztem ki.
Aztán jöttek a gyerekek. Az első kettő között 13 hónap van, tehát még nem volt ideje regenerálódni a szervezetemnek, amikor már Bálinttal terhes lettem; vele együtt a szülőszobai mérésen 102 kilót nyomtam… És hát ez, amikor az ember átlépi a háromjegyűek küszöbét, hogy is mondjam, elkeserítő. A melleim viszont akkorák lettek, mint egy-egy nagyobb sárgadinnye, amit a férjem abszolút örömmel üdvözölt – vele kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy bár mindig támogat, amikor fogyókúrába kezdek, ő maga sohasem szorgalmazza azt. Számtalanszor próbált finoman lebeszélni, majd amikor látta, hogy nem megy, csak annyit mondott: “nők”.
Bálint születése után 96 kilósan hagytam el a kórházat. A szoptatási idő végén talán még több is, ha jól emlékszem 98 kiló voltam. És akkor döntöttem: újra csinos leszek. Mert nagyon jó az, hogy a férjemnek így is tetszem; de amikor nyáron a combjaim vörösre dörzsölik egymást, amikor felpróbálva a tavalyi ruhát, azzal szembesülök, hogy be sem tudom gombolni, amikor egy lépcsősortól lóg a nyelvem, fájnak a térdeim – hát, ezek mind azt mutatják, hogy igenis szükség van egy kis súlykorrekcióra.

Akkor találtam anyukámnál – aki szintén lelkes fogyókúrázó volt hosszú évtizedeken át, azt hiszem, mára megbékélt az alkatával – egy könyvet, amely a szétválasztó diétáról szólt. A címe “Fogyókúra? Igen! – Dr. Hay világhírű módszere alapján Ursula Summ 133 receptjével”. Itt olvastam először arról, hogy az élelmiszereket három csoportra osztjuk: fehérjékre, semlegesekre és szénhidrátokra. A semlegeseket ehetjük mindkét másik csoporttal, azonban fehérjéket szénhidrátokkal nem, illetve egy fehérjés és egy szénhidrátos étkezés között négy órának el kell telnie. Én nagyjából a fehérjés ételeket fogyasztottam, néha-néha ettem egy-egy szénhidrátos fogást.
Mivel ezúttal eredetileg nagyon nehéz voltam, nem tudtam futni, nem bírták a térdeim. Viszont éppen ebben az időben az óvoda által rendezett kerti partin tombolán nyertem egy tízalkalmas Callanetics bérletet. Isten keze volt benne, magamtól soha nem próbáltam volna ki.  A legjobb zsírégető torna, még csak meg sem izzad közben az ember, a teste pedig hétről-hétre alakul.
Újra 75 kiló lettem, ezúttal mindenki dicsért, és én is elégedett voltam: felpróbáltam egy ruhát, belenéztem a tükörbe, és azt mondtam: szuper! Ráadásul komoly fegyverténynek számított magam előtt is, hogy meg tudtam csinálni. Hogy erőt tudtam venni az étvágyamon, a testem kívánságán – óriási érzés!

A következő posztban folytatom ennek a diétának a részleteivel.