Sevillai kalandjainkat illetően ott tartottam, hogy második esténket is azon a helyen fejeztük be, ahol az elsőt: Damiánnál, az O’Tapas Albahaca-ban, azaz a Bazsalikom elnevezésű tapasbárban.
Bár Spanyolország egyéb területeiről nincsenek tapasztalataim, de itt minden bizonnyal a tapas-szal járunk a legjobban, amennyiben étteremben szeretnénk étkezni. Ugyanis, míg egy teljes három fogásos menüért minimum kifizetünk 20 eurót fejenként, egy adag tapas 3 euróba kerül. Ha berendeljük a háromfogásos ebédet/vacsorát, és a levesnél jövünk rá, hogy az étterem konyhája nem a mi ízlésünknek megfelelő, hát, így jártunk. Ellenben, ha rendelünk fejenként egy-egy tapa-t, legrosszabb esetben buktunk 6 eurót, és továbbállunk.
Persze, nem azért mondom ezt, mintha olyan sok rossz tapasztalatot szereztem volna.
De csupán a változatosság kedvéért is érdemes itt-ott kóstolgatni, hol finomabb a salmorejo vagy az ajo blanco, és hogy a számunkra érthetetlen elnevezések mögött – mert a legtöbb helyen csak spanyolul írják ki, persze – mi lapul. Kiváló kulináris kalandjaink voltak e szemlélet mentén haladva.
Mind közül Damiánnál éreztük magunkat a legjobban, aki már a második este ismerősként üdvözölt bennünket – hogy a harmadikról ne is beszéljek, amikor vigyorogva állt modellt a fotókhoz, kínosan ügyelve arra, hogy ez a bizonyos Tarzus nevű bor rajta legyen a képen, noha ezzel pont eltakarta a sonkarögzítő állványt, amit meg akartam mutatni. Persze, ezen a képen így minden egyben van: az olívabogyó (amit szeretünk), a sajt, a sonka és a testes vörösbor, és kedvenc spanyol pincérünk (aki egyébként születése szerint argentín, mint bevallotta). Háttérben a vitrinben pedig a finom sütemények.
Azért néhány szóban értelmezem a tapa(s) fogalmát, mert épp ma mondta egy ismerősöm, hogy amikor ő Barcelonában járt, tapast akart enni, de azt gondolta, hogy az egy konkrét étel, és csak a második napon esett le neki, hogy miről van szó.
Szóval, a tapas afféle gyűjtőnév, előételek, kis falatok, rágcsálnivalók sorakoznak e kis szó alatt az étlapon. Tapa az egyes szám, tapas a többes. Bármi lehet tapa, így például az imént emlegetett salmorejo, amit én nagyon szeretek. Tapa a sonkatál, vagy a hozzá kapott olívabogyó, kaptunk ezen a néven csicseriborsós-burgonyás ragut paprikás lében, gratinált padlizsánt, töltött gombafejet rántva, szardellás kenyércsíkot avokádóval. Nos, ezek együtt tapas.
A tapa szó egyébként fedőt jelent, mert állítólag eredetileg a (boros)poharat kenyérrel fedték le, hogy ne repüljön bele bogár. Aztán a kenyérre került egy kis ez-az… De beszélik azt is, hogy a középkor derekán élő X. Alfonz kasztíliai király egyszer nagy beteg lett, annyira, hogy még felkelni sem tudott. Azért bort ivott, mellé változatos, apró falatokat kért, és ez annyira megtetszett neki, hogy felépülése után kötelezte a kocsmárosokat arra, hogy adjanak pár falatot az ital mellé. Ez a szokás aztán könnyen meghonosodott, mivel a kocsmárosok rájöttek, hogy ha a vendég csipeget, többet fogyaszt – ugyanakkor mégsem lesz olyan könnyen részeg.
 |
| A képen: jamón (azaz sonka), az a bizonyos csicseriborsós ragu, és padlizsán mediterrán mártással gratinálva. |
Ami a helyet, vagyis az O’Tapas Albahaca-t illeti, harmadik este, amikor a felszolgálólány beljebb hívott a vendégtérbe – mint kiderült, van még egy nagy terem hátrébb -, szóval, ekkor esett le, hogy azért ez nem egy közönséges hely lehet. Van múltja. Bekeretezett újságcikkeket láttam, amelyek arról szóltak, hogy Triana (Sevilla “folyón túli” városrésze) tudása és ízei itt, a Bazsalikom tapasbárban találhatóak meg.
 |
|
| A büszkeségfal egyik eleme. |
Mi tagadás, én elhittem. És tudjátok, azon gondolkoztam, ha nem töröm el a kezem mindjárt első este, biztosan nem megyünk be oda. De akkor, hétfő éjjel semmi mást nem találtunk már nyitva a kórház és a szállodánk közti úton, csak az Albahaca-t.
Később rákerestem a neten, és találtam cikkeket; egyikben azt olvastam – ha a google jól fordította – hogy a helyet bizonyos D. Juan Iglesias alapította vagy húsz évvel ezelőtt, és hogy Triana egyik leghíresebb helye, ahol igazi kulináris élményekben részesül a vendég, nem utolsósorban pedig kedves kiszolgálásban is, amely Damián, Pepe, Hugo, Alona és Juan Jose érdeme. A helynek honlapja is van, de mintha most egy más korszak lett volna már – nekem az az érzésem, hogy Damián vette bérbe.
És hogy miért beszélek ennyit róla? Mert zseniális arc. Ha Amerikában élne, Hollywood már rég felfedezte volna magának. A mimikája olyan változatos, hogy utolsó este nem tettünk mást, mint ültünk, és figyeltük. A teljes skála végigvonult a vonásain a felháborodástól az örömig, az utálattól az odaadó szeretetig. Néhány fotót készítettem róla úgy hogy nem vette észre, ezeken valami látszik.
Hát ez volt az O’Tapas Albahaca.
És ez volt az asztalunk:
Ha valaki közületek valamikor mostanában Sevillában jár, nézzen be ide. És adja át üdvözletünket a személyzetnek, legyen kedves.
Élmény volt olvasni, köszi! Kár, hogy Sevilla olyan messze van!:)
Bizony kár… Meg hogy nehéz elérni, az még nagyobb kár!
Köszönet, a tapas leírásért! Most már világos, miről van szó, őszintén szólva eddig nem igazán értettem, gondoltam, hogy több lehet, mint egy ételfajta és, hogy utána kellene nézni, de nem volt időm rá. (Vagy inkább lusta voltam :-))
És nem néztek rátok furán, hogy tulajdonképpen csak előételt ettetek?
Nem. Azért tapasbár, mert ott mindenki azt eszik.
Bizony-bizony a tapa fedőt jelent és a falatkák pontosan úgy keletkeztek ahogy leírtad, bár két változat kering, az egyik a kenyeres amit említettél, a másik az, hogy kistányért tettek a pohárra, hogy ne szálljanak bele a muslincák. Aztán erre a tányérkára kerültek az apró falatkák. De bármelyik is legyen az eredete, szerintem zseniális találmány. VIVAN LAS TAPAS!Egyébként ahogy itt valamelyik kommentben olvastam, a tapa az nem előétel, hanem inkább bor- ill. sörkorcsolya. Az előétel az “entrante”.