Illúziókkal Horvátországban

Sosem voltam még Horvátországban. Olvasmányélményeimben már számtalanszor feltűnt, főleg Abbázia (ma Opatija) ragadta meg a képzeletemet. A város, amely a boldog békeidőkben politikusok, írók, költők kedvelt üdülőhelye volt, amely ma is őrzi patináját – úgy gondoltam, ha egyszer Horvátországba sodor a jósorsom, akkor először oda szeretnék menni.
Hát most meglett ez is.
Vasárnap váratlanul gyerekek nélkül maradtunk pár napra, így elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy kettesben romantikus kirándulást tegyünk a hőn áhított Opatijába. Hétfő délután indultunk, majd három és fél óra múlva Rijekánál megláttuk a tengert, félelmetesen ronda panelszörnyek között. Az élmény döbbenetes volt; egyfolytában azon gondolkodtam, hogy lehetett ilyen szép helyre ilyen borzasztó épületeket felhúzni? Nehezen zökkentem ki, de muszáj volt – húsz kilométerrel odébb már benne voltunk Opatija forgatagában. Mivel az utazás lehetősége teljesen váratlanul jött, most kellett szállást keresnünk. A gond az volt, hogy közben besötétedett, s mi ott voltunk a teljesen ismeretlen környezetben, és csak sodródtunk a tömeggel. Kiértünk Opatijából, jött Ičići, Ika, Lovran, Medveja – na itt megálltunk, és megkérdeztük az Autocamp-nél, van-e szabad faház. Van, mondta a recepciós, 75 Eur/éj. Hát, gondoltuk, akkor kicsit visszább megyünk.
Ekkor már tisztán láttuk, hogy a parkolással óriási gondok vannak. A szűk úton nyomta a gázt mindenki, mint az őrült, megállni szinte sehol nem lehetett. Épp ezért égi jelnek vettük, amikor az egyik hotel előtt szabad parkolóhelyet találtunk. Lovranban voltunk éppen. Addigra már túl voltunk néhány sajnálkozó pillantáson, amelyet a “Van-e szabad szoba” típusú kérdésre kaptunk válaszul.
– Itt most te kérdezd meg – modtam a férjemnek a csodával határos parkolási manőver után. – Nekem kicsit elegem van.
– Oké – mondta, és már ment is. Közben három autó próbálkozott a megállással; mivel látták, hogy én a kocsiban vagyok, feltűnően túráztatták a motort mellettem, hátha észbe kapok és kijárok, de oda sem figyeltem. Pár perc parkolás mindenkinek jár, szögeztem le magamban.
Hamarosan feltűnt emberem; van szoba. Tényleg? – hitetlenkedtem.
-Igen, az utolsó. Mögöttem már jött egy nő, az is szobát akart, a portás mondta neki, ha az úrnak nem kell, akkor van. Hát azt mondtam, kell. Úgyhogy pakoljunk.
A legfelső szinten, csöpp padlásablakkal, légkondi nélkül, viszont jó drágán megkaptuk a hőn áhított szobát. A tengerre nézett ugyan, de ebből akkor nem észleltünk semmit, lévén hogy már kilenc óra is elmúlt, a párkánynál tovább nem láttunk. Leszórtuk a cuccokat, és elindultunk élményeket gyűjteni.
Lovranról annyit tudtunk, hogy a rómaiak óta ismert település, az egyik első város volt az Isztriai-félsziget keleti partján, s hogy már a kora középkorban a hajógyártás volt az egyik fő tevékenység a településen. A város ugyan többször elpusztult a történelem során, de a régi mag megmaradt; romantikus, sikátoros óvárosa belopta magát a szívembe.

Mivel már meglehetősen éhesek voltunk, beültünk a központban található Kvarner étterembe. Férjem húslevest és cevapcicit, én zöldséglevest és raznjicit kértem, ez utóbbi nyárson sült hússzeletkéket takart. Egyes források szerint borjú avagy bárányhúsból kell készülnie, másutt nyárson sült nyelvként írtak róla. Kérem, aki tudja az autentikus verziót, kommentelje!
Az ételek csalódást okoztak, közepes-elégséges színvonalúak voltak, a grillezett zöldségem után pedig ez maradt a tányéron:

Ez a grillezés elég sajátos értelmezését mutatta. Próbálkoztam a horvátok népszerű fehérborával, a Malvazijával, bevallom, egy gyengébb minőségű Olaszrizling emlékét idézte fel bennem. Ami sokat javított a benyomásunkon, az a kiszolgálás volt: udvarias, előzékeny pincérekkel találkoztunk itt. De hát azért a 250 kunáért, amit náluk hagytunk (cirka tízezer forint), legalább ennyi jó legyen…

A közelgő vihar miatt vacsora után hamarosan visszatértünk a szállodába. Az éjszakát hatalmas villámlások közepette, a csattogásokra fel-felriadva töltöttük. Aztán reggel, amikor kinéztem az ablakon, ezt láttam:

Újult erővel vetettük bele magunkat az élménygyűjtésbe.

Várt ránk a patinás Abbázia.

Folyt. köv.