“Igazi család lettünk. Most már kutyánk is van.” – jegyezte meg Apa rezignáltan tegnap este, miután beadta a derekát, és Bence tanító nénijétől elhoztuk a szaporulat egyik példányát. Őt itt, a jobb alsó sarokban.
Anyukája egy kistermetű keverék, hasonló eme utódához, az apa személye abszolút tisztázatlan. A tanító néni közzétette az osztályban a két kis kéthónapos kölyök fotóját azzal, hogy szerető gazdit keresnek, és azóta Bence vezetésével kórusban unszoltak bennünket, hogy “léééégyszíííííííííí, léééégyszííííííííííííí, fogadjuk örökbeeeeeee!!!!! Legalább az egyikeeeeet!” Addig-addig, hogy tegnapra lebeszéltem Kati nénivel egy családlátogatást, vagyis, hogy mi látogatjuk meg őket családilag, és szemrevételezzük a kutyusokat. Kati néniben egy vérbeli kereskedő veszett el, a rábeszélés művészetének oly fokán áll, amelyre én is áhítozom eljutni, sok pénzt kereshetnék vele, azt hiszem.
Amikor beszálltunk a kocsiba a kis feketével és az ő törölközőjével (szintén látható a képen) Apa csak annyit mondott: “pedig végig villogott a vészjelzőm”.
E mondat értelmezéshez ismerni kell az előzményeket: úgy négy évvel ezelőtt volt két vizslánk. Egyet szerettünk volna, aztán bónusz kaptunk mellé még egyet. Az alatt a fél év alatt, amíg nálunk voltak, tönkretettek mindent az udvaron, és persze kártékony hadműveleteiket nem korlátozták a mi területünkre, az alsó szomszéddal közös udvar egyetlen négyzetméterét sem kímélték. A gyerekeket nekifutásból borították fel, és nem lehetett elindulni otthonról anélkül, hogy össze ne ugrálták volna a távozókat. Mi nem voltunk elég érettek, felkészültek a kutyatartásra, és, azt hiszem, ők nem a hozzánk való kutyák voltak. Fajtájukhoz méltó helyet kerestünk a számukra, vadászoknak adtuk tovább őket. Mi megkönnyebbülve, a gyerekek könnyes szemmel néztek a kutyákat szállító autók után, és úgy éreztük, új, jobb élet kapujában állunk. Elindult a helyreállítás.
Apa persze megígérte a gyerekeknek, hogy majd egyszer, MAJD EGYSZER lesz kutyánk, de semmiképp sem kettő, és gondos mérlegelés után választjuk ki a fajtáját.
Nnna, hát ennyit a gondos mérlegelésről.
Ahogy ránk nézett okos kis gombszemeivel, a gyerekek rimánkodása felerősödött, tudták már, kit kell csak meggyőzni, úgyhogy az együttes “Apa, légyszííííí, apa légyszíííííí” könyörgésekre a családfő ellenállása is megtört, személye falkavezérré avanzsált, pozitív érzelmeket kezdett táplálni a kis jövevény iránt. A kutyus, akit jobb ötet híján egyelőre Picinek hívunk, nagyon nyugodt, éjszaka kétszer nyöszörgött csupán; a szobatisztaságra nevelésben is sikereket értünk el, rájöttünk, hogy ha ébredés után azonnal levisszük, egy felmosást megúszunk.
Szóval, Pici tiszteletére ma máglyarakást készítettem ebédre, na meg azért is, mert meglehetősen elszaporodott a szikkadt zsemlék száma a kenyértartóban. Meg azért, mert nem jár olyan sok munkával, hogy közben ne tudtam volna figyelemmel kísérni az eb akklimatizálódását.
Hozzávalók:
6 zsemle
5 tojás
5 ek cukor
0,5 l tej
5 alma
2 marék mazsola
10 deka darált dió+cukor
1 kisüveges baracklekvár
Az almát felszeleteltem, egy kisebb lábasba raktam, kevés citromlével meglocsoltam, ráöntöttem két vaníliás cukrot, és a mazsolával együtt megpároltam.
A tojásokat szétválasztottam, a sárgáját összekevertem a cukorral és a tejjel. Ebbe forgattam bele a kb. egy centi vastagra vágott zsemleszeleteket, majd szorosan leraktam ezekből egy sort (a zsemlék felét) egy kivajazott közepes tepsibe. Megkentem a lekvárral, megszórtam a cukros dióval, ráraktam a párolt mazsolás alma felét; ezután újabb áztatott zsemle-sor, lekvár, dió, alma-réteg következett, és ekkor 20 percre betoltam a 200 fokos sütőbe. Felvertem a fehérjéket, beletettem a maradék baracklekvárt és a diót is, majd rásimítottam a rakás tetejére, és még vagy negyedórán át hagytam, hadd kapjon egy kis színt a teteje.
Közben kétszer is voltunk az udvaron.
Ami a képet illeti, be kell látnom, nem túl fotogén az étel – legallábbis így frissen, viszont az íze kárpótol mindenkit.
Ja igen: ha valakinek van frenetikus kutyanév-ötlete, kérem, ne fojtsa magába!
Hívjátok Mágjának! Így, pontos jével. Édi, nem? Mágja, gyere ide! 🙂
Szia 🙂 Elbűvöltem nézem a kis szőröst. Valahogy mégsem jut eszembe semmi klassz név. Tulajdonképpen átérzem a helyzetet, mert az első kutyámnál őrültem akartam egy menő nevet találni neki. Vizsla-kopó keverék volt és csodálatosan szép csokoládébarna színe volt. Apu hazaért és ahogy meglátta ezt mondta: Szia Csoki! 🙂 És Csoki lett, sosem bántuk meg. Anyuéknak most már a kertes háznál egy hatalmas, csodaszép és furamód jámbor kuvaszuk van. Mindenki a csodájára jár. Amikor hozzájuk került, nem volt nagyobb, mint most a feje, és fél karomon tartva vittük először oltásra, ahol azt hitte valaki, hogy egy spicc. Anyu mikor meglátta a kis gombszemeit és szanaszét álló szőrét, valamit sejthetett. Első gondolata, hogy Hubának nevezzék el, tökéletes választás volt. Ma már fenséges, tekintélyes, mondhatni királyi tartásával kiérdemelte a nevét. Egy régebbi kapcsolatom is kutyázással indult, ahol a németjuhász azért kapta a nevét, mert a testvérei közt evés után épp úgy nézett ki, mint egy tömött hasú török hadfi. Jellemében mindig is jó, szófogadó és igazságos ,,katona” volt, rászolgált a Basa névre. Tesómék idősebb kutyusa fekete és kislány, apró és aranyos, így Ribizli lett a neve. A második megmentett – mindketten menhelyesek – nagyon szontyolodott és szottyadt volt apró korában, épp csak életben maradt. Ő lett Szotyi. Bezzeg ma már rossz, mint az ördög :)Így abban hiszek, hogy első látásra eldől, melyik blökihez milyen név illik. De Manczika javaslata nagyon tetszik nekem is:)
Köszi, jópofa mindegyik ötlet!! :))
Legyen Leli, Saramago után szabadon, hiszen meglelte a szerető családot, akik befogadták!
hiszek abban hogy minden házi kedvencnek joga van hozzá abszolút nem illő nevet viselni így a megfelelő név csakis a Góliát lehet:)))
Jó ötlet!:)))