Barátnőm férje, Csaba hívja a turistákat guminyakúaknak, mivel mást sem tesznek, mint sétáik során folyton erre-arra, főként felfelé nézegetnek, különös edzést adva ezzel a fejet tartó testrésznek.
Nos, ha az ember rövid ideig turistáskodhat csak, két választása van: vagy alárendel mindent a látnivalóknak, megy és néz, mert ki tudja, mikor tér vissza az adott helyre újra – ha visszatér egyáltalán -, vagy a másik lehetőség, hogy hagyja a műemlékeket másra, inkább igyekszik beszívni a hangulatot, az illatokat, és így ragadja meg a helyet.
Mi inkább az utóbbira vágytunk.
Persze, akkor is vannak bizonyos néznivalók, amelyek megkerülhetetlenek, kihagyhatatlanok, ezeket természetesen abszolváltuk mi is.
Az első a Plaza de Toros de La Maestranza, a híres bikaviadalok nevezetes helyszíne volt – mivel ez fekszik legközelebb a Trianát Sevilla másik oldalával összekötő Puente de Isabel II hídhoz, amelyen át leginkább közlekedtünk.
Nem emlékszem pontosan, hogy félkor és egészkor indul-e az idegenvezetés, vagy csak összevárnak egy csoportot, és ha megvan a létszám, akkor mennek. Amíg az ember várakozik, addig is vásárolhat mindenféle emléket bikaviadalokról, az arénáról. Bikás toll, bikás füzet, bikás kendő, bikaviadalos naptár, és a többi.
Idegenvezetőnk szőke, hosszú hajú fiatal hölgy volt, aki először az arénát mutatta be; láttuk, hol jönnek be a bikák, hol a matadorok, hol a kórház-kapu, és hol viszik ki a döglött állatokat.
Őszinte leszek, nekem a bikaviadalokról nincs túl jó véleményem. Szerintem a spanyoloké erősen matriarchális társadalom, ezt kiválóan tükrözi a flamenco, a tánc, amelyben a hölgyek női trükkjeik teljes tárházát felvonultatják. A férfiak meg a nyomorult bikák megölésével próbálják visszaszerezni önbecsülésüket, és azt az illúziót kelteni ezzel magukban, hogy mégis ők irányítanak.
A spanyol állam jelentős összegekkel támogatja a bikaviadalokat mind a mai napig, dacára annak, hogy a lakosság sincs már igazán oda érte, hogy az állatvédőkről ne is beszéljünk. Évente 1000 bika és 3000 ló veszti el életét e társadalmi esemény kedvéért, no meg igen ritkán egy-egy matador is. A sevillai arénába 20000 ember fér be, a legdrágább jegyek oda szólnak, ahol bennünket, turistákat láttok – ez van a bejárathoz, illetve a királyi család, valamint az elnök páholyához legközelebb. Idegenvezetőnktől megtudtuk, 125 euróba kerül ide egy jegy; szemközt, a majdnem kör alakú aréna túloldalán csak 25-be.
 |
| A bejárat fellett a királyi család páholya látható. Az iménti képen ettől balra állunk éppen. |
Miután elmondta mondandóját fiatal idegenvezetőnk, eltűnt azzal, hogy most fényképezzünk nyugodtan.
Jó-jó, az ember fényképez párat, de egy idő után unni kezdtük magunkat. Mivel a lány nem jött vissza, emberemmel ketten felfedező útra indultunk a nézőtér mögött húzódó folyosón, és beértünk egy másik csoportot, akikkel egy hasonló piros ruhás idegenvezető volt, mint amiénk. Hoppá, akkor még nincs vége – gondoltuk, és megkerestük saját csoportunkat: a lány épp ekkor terelte be őket a folyosón egy helyiségbe, ahol a bikaviadalokról szóló képzőművészeti alkotások voltak láthatóak.
Ezt követően egy olyan kiállítóterembe mentünk tovább, ahol a bikaviadalok történetébe kaphattunk bepillantást. Fájdalom, ezt nem értettem túl jól. Például nem derült ki számomra, mit ábrázol az alábbi installáció.
Talán pusztán arra hívja fel a figyelmet, milyen fontos, hogy több szemszögből is megfigyeljük a dolgokat… – ezt persze már a cinizmus mondatta velünk; idegenvezetőnk stílusa elég érdekes volt, az utolsó szédelgő turistát is bevárta, mielőtt elkezdte volna mondandóját, adott esetben 2-3 percig álldogáltunk egy-egy szobor előtt, mire belekezdett előbb spanyolul – ami persze nem baj -, végigmondta a teljes sztorit, majd következett az angol.
Itt látható kiállítva néhány híres matador ruhája – ebből gondolom, hogy picike fickók lehettek ők (és biztos most is azok), mert a ruhák szinte gyerekméretűek. Népszerűségük óriási volt, a legmenőbb focistákéval vetekedett; azonban tevékenységük jóval balesetveszélyesebb, az egyik leghíresebb matador, aki tizenegy-nehány évesen kezdte karrierjét, 25 évesen vesztette életét egy dühödt bika által.
A ruhákon kívül bikatrófeákat is láttunk, a legtöbbnek csak egy füle van, ami nem sajátos mutáció következménye: mint egy skalpot, úgy gyűjtötték be szegény állatok egyik fülét az őket legyőzők.
A kiállítás után még megmutatták a kápolnát, itt, gondolom a matadorok, illetve a picadorok (utóbbiak a lóhátról döfködők) fohászkodtak a sikeres küzdelem érdekében.
Aztán szélnek eresztettek bennünket a következő kapun – bevallom, kicsit csalódtam, azt hittem, legalább körbemegyünk, látjuk a kórházat; ugyanakkor fel is lélegeztem, mert ebben a tempóban elment volna vele az egész napunk. Így viszont még előttünk volt a délután, no meg a következő nap.
Ittunk egy kávét, ettünk némi tapast és persze olívabogyót. De arról majd mesélek még.
A bikaviadalok engem sem vonzanak De a helyszín azért biztosérdekes volt. 🙂