Azt hiszem, meg kell érni erre is.
Mostanában egy-egy illat nyomán bevillan valami a gyerekkoromból, valami elfelejtett pillanat, íz, hely, esemény, személy… Öregszem?
Egy hete történt, beléptem valahova, és akkor éreztem meg Irén Néni Boltjának Illatát.
Irén néni apai nagyapám mostohatestvére volt. A családi legendárium szerint dédatyám egyszer, valami vonatút során egy fiatal nővel került egy fülkébe, aki két kisgyerekkel utazott. A nő elbeszélgetett az akkor még nem idős, egygyermekes apával, majd, közölve, hogy rögtön jön, kiment a fülkéből. Nem is jött vissza aztán. A gyerekek maradtak.
A dédi aztán hivatalosan is örökbe fogadta őket, Lalit és Irént.
Lali nyughatatlan fiatalember volt, ’56-ban meg is lépett Ausztráliába – bár apámat, a kis “unokaöcsit” mindig azzal bíztatta, hogy majd együtt mennek Honoluluba. Na, hát oda nem ment. Elvett viszont egy lengyel nőt, és született három ausztrál gyerekük. Tíz éve, meghalni költözött vissza csak.
Irén néni hagyományosabb pályát futott be, kereskedelmi végzettséget szerzett, férjhez ment, lett egy fia.
Meg az a bolt. Nem a sajátja volt, persze, valami ÁFÉSZ-egység csak, de mégis. Egyedül dolgozott benne, és a hagyományos, alapellátási cikkeken kívül lehetett kapni kimért nápolyit, kakaósat, vaníliásat, citromosat, meg “barackmagot” – nekem az volt a kevencem. És azon ritka alkalmakkor, amikor elmentünk Irén Néni Boltjába, mert én kértem, hogy menjünk el oda, noha elég messze volt, anyukám vett nekem egy zacskóval, és én boldogan léptem be a pult mögé, fel a dobogóra, Irén néni mellé, és olyan bennfentesnek éreztem magam. Leültem a pénztárgép mögé, és szívtam magamba az illatot, és tömtem magamba a mogyoróízű krémmel töltött ostyát. Anyu pedig megivott egy kávét, mert az is volt Irén néni boltjában. De lehet, hogy nem hivatalosan; az illata mindenesetre része volt annak, amit én a napokban éreztem valahol.
Gyermekkorom múzeumából.
Igen,az emlékek és az illatok!!!!Sajnos,már több,mint húsz éve nem érzek illatot,de,ha valami eszembe jut,vagy ismerős lesz,akkor “benne van” az orromban:),és az olyan jó!!(az,mondjuk nem annyira,ha egy egeret látok,akkor annak is érezni vélem a szagát:()Nekem is kedvencem volt a barackmag,és simán legyűrtem egy csomaggal……….
Érdekes, hogy az illatok benne vannak az agyunkban… És, ahogy mondod, ha az orrunkkal nem is érezzük (húsz éve? rossz lehetett megszokni – bár van előnye is…), akkor is TUDJUK azt az illatot.
Én is nagyon szerettem a barackmagot.Már rég láttam. Lehetséges, hogy már eltűnt a boltokból?
Én valamikor láttam… de az már nem olyan volt. Már semmi sem olyan. Pl.: utasellátó-csoki. Ismered? Henger alakú ostya csokikrémmel töltve… Háááát, az is valami hihetetlen élmény volt. Aztán, amikor megszűnt az Utasellátó, eltűnt a csoki, aztán újra megjelent, de már más…
Ismerem az utasellátó csokit. Az isa kedvenceim közé tartozott. Az anyu-kám pályaudvaron dolgozott, mindennap hozott nekem. Pár éve még ettemilyet. Kedvencem volt még a Diana sósborszesszel töltött csoki és akerek nyalóka is.
Igen, igen!!! A dianás-csokis cukor is! Sütiből meg a Szivar csemege. Két nagy babapiskótaalakú (vagy Barbapapa) piskóta között csokikrém, + az egyik fele csokiba mártva… Nagypapámnak kocsmája volt, volt süti is – hát én ezt ettem ott elég gyakran.
Én óvodásként, még a 60-as években amarcipánfigurákat szerettem. Kenyér-boltban lehetett kapni. Különböző formák voltak, kukorica, kacsa, belsejük csokikrémmel töltve. Keresztapám a gyárból hazajövet, mindig ott szállt le a villamosrólés hozott nekem.
Hát, nekem ez kimaradt… Én a 70-es években voltam ovis.Jellegzetes íz viszont még a búcsúkból krumplicukor, a törökméz, és az a kókuszos tekercs, ami még finom volt.
Ezeket most is meglehet kapni vásá-rokon. Édesség készítő kisiparosokgyártják. Eléggé drága, de néha veszek.