„Itt vagyok több, mint tízezer kilométerre az otthonomtól és arra készülök, hogy elköltsem az összes megtakarított pénzemet. Szeszély? Inkább olyan érzés, mint amikor szerelmes lesz az ember. És a szerelem nem szeszély, az mindig mélyről jön. Elvileg.”
Amikor Frances Mayes könyve, a Napsütötte Toszkána megjelent magyarul, én a terhesség-gyerekszülés-szoptatás
körforgásában éltem valahol, és egyszerűen elkerültük egymást. Pedig még rémlik is, hogy anyósom mutatta akkoriban, a húgának vette valamilyen alkalomra, és nagyon lelkes volt, mondván, hogy útleírás, szakácskönyv,
művészettörténet, mindez egyben, remek stílusban.
Aztán láttam a filmet, amely ugyanezt a címet viseli; csodálatos felvételek voltak benne Toszkánáról, meg egy elvált főhősnő, aki gyakorlatilag úgy menekül Olaszországba, aztán egy leszbikus páros is, akik éppen elhatározták, gyermeket vállalnak.
Hát, ezek után nem hajtottam annyira a könyvet, na.
Most viszont, hogy 5000 forintnyi alexandrás könyvutalvány birtokába jutottam a karácsony örömére, elmentem az egyik üzletbe, hogy levásároljam. A gasztro témájú könyvek között válogattam, amikor ez a csodás sötét narancsszínű borító felhívta magára a figyelmemet. Beleolvastam ott helyben, és ami máris feltűnt: a főhősnő nem is elvált. Sehol nem fedeztem fel a leszbikus barátnőket; találtam viszont ínycsiklandó recepteket. Mivel egyre biztosabbnak tűnt, hogy a filmnek ehhez nem sok köze van, a kötet a kosaramban landolt.
Otthon aztán egyből neki is estem, és nem csalódtam.
Egyszerűen elbűvölt.
A történet dióhéjban: a világot látott írónő és férje, Ed úgy döntenek, hogy San Francisco mellett az olaszországi Cortonában is megvetik lábukat: nyaralót vásárolnak. Méghozzá egy meglehetősen felújításra szoruló házat, Bramasolét. A történet, ha jól emlékszem, négy nyáron át (merthogy Mayes-ék csak nyáron, illetve karácsonykor tartózkodnak Toszkánában) vezet be minket a házfelújítás rejtelmeibe, Toszkána gasztronómiájába, építészeti és kulturális emlékeibe, a helybeliek szokásaiba, mindennapjaiba. Vagyis annak a folyamatnak lehetünk tanúi, hogyan válik egy hely valakinek az otthonává.
Míg most nálunk kint repkednek a mínuszok, a jó meleg szobában 36 fokos itáliai hőségről olvastam, szemeim előtt megjelentek az olajfák, az illatos fűszernövény kertek, a hűvös régi ház kőpadlója… Remélem, hamarosan saját szememmel is megláthatom a napsütötte Toszkánát.
Szia!Én is olvastam,nagyon imádom! Van folytatása is, Édes élet Itáliában, azt is ajánlom! 🙂
Szia!Láttam már én is, sőt, még van 2-3 könyve magyarul az írónőnek… Szép lassan becserkészem majd őket.:)
A kedvenc könyvem! Ha jól emlékszem még 2000-ben, Tunéziában, a negyvenfokos nyárban, a strandon heverészve olvastam. Olyan erőteljes élmény volt, hogy ma is emlékszem egy csomó dologra belőle.
Nahát! Nekem nagyon unalmas volt, igaz nem is olvastam végig, de ezek szerint rajtam kívül mindenki szereti… Bizti bennem van a hiba 🙂 Móni
Szia!Tavaly nyáron vettem meg én is mindkét könyvet, hát alig tudtam letenni őket.
Engem főleg az eleje-közepe bűvölt el. Az tényleg letehetetlen. A befejezése kicsit nehézkes volt, de attól függetlenül érdekes.