Bőszen kutattam e leves története után, de nem találtam róla semmit.
Nem tudom, hogy Frankfurtban agyalta-e ki elsőként valaki, vagy eseteg azért hívják így, mert frankfurti virslit szeltek bele – vagy azért lett a virsli neve frankfurti, mert direkte a leveshez ajánlották? -; netán az úttörő szakács neve Frankfurti? Frankfurti Lajos, mondjuk. Mint a Dobos-torta esetében: egész gyermekkorom abban a tévedésben múlt el, hogy azt hittem, azért hívják így e süteményt, mert a kemény karamell-bevonat miatt akár dobolni is lehetne rajta. Aztán egyszer csak felvilágosítottak: készítőjét hívták Dobos Józsefnek. Illúzióromboló volt.
Mindegy, a lényeg, hogy gusztusos kelkáposzta-fej mosolygott rám a zöldségesnél, s már akkor tudtam: gyermekkorom egyik kedvencét főzöm meg ma. A sűrítés módján változtattam csupán.
Hozzávalók:
1 fej kelkáposzta
1 fej vöröshagyma
4-5 kisebb szál répa
4 krumpli
3 gerezd fokhagyma
só, bors, őrölt kömény
majoranna,borsikafű
A hagymát apróra vágtam, kis olajon megfonnyasztottam. Rádobtam a karikára vágott répát, a kockára vágott krumplit, és kis lángon, néha megkeverve hagytam párolódni kissé. Addig csíkokra vágtam a kelkáposztát, majd ezt is a zöldségekhez adtam, és fel is öntöttem az egészet annyi vízzel, hogy ellepje. Sóztam, fűszereztem, és vártam, hogy a zöldségek puhuljanak. Amikor megfőttek, kivettem egy jó bögrényit a zöldségekből, kis lével, rádobtam a három gerezd fokhagymát, és botmixerrel összeturmixoltam, majd visszaöntöttem a levesbe. Karikára vágtam az itthon fellelhető 6 db virslit (füstlit, pontosabban, aminek a füstölt íze kimondottan jól illett a leveshez), a fazékba dobtam, majd a végén kevés mustárral elkevert 2 dl tejfölt is adtam hozzá.