Egy jó kávé a Starbucks-ból (leülni lehetetlenség volt), és elégedetten sétáltunk át újra a Hofburgon keresztül az Albertinához.
Hát szóval.
A tömeg már csak a lépcsősor felső harmadát foglalta el, ami még így is ijesztő volt, tekintettel arra, hogy fogalmunk sem volt a nem látható sorokról. Hogy vajon hol a pénztár? Meddig hömpölyög ez az áradat? A fiúk fel is adták, mondván, kultúra ide, Van Gogh oda, nekik nem éri meg órákig sorbanállni. Úgyhogy érzékeny búcsút vettek, és beültek a Sacherbe sütizni, kávézni, beszélgetni, mi pedig tartottuk pozíciónkat az ijesztően lassan haladó tömegben. Én, bevallom, negyed óra múltán a fiúk után indultam volna legszívesebben, de látva Detti elszánt és könyörgő tekintetét, megadtam magam ( a barátság mindenekelőtt)… Szóval, szakaszos előrehaladással, amiből uszkve 25 percet intenzív huzatban töltöttem (innen a nátha), úgy másfél óra múltán a múzeum bejárata előtti placcon feállított sátorba tereltek bennünket (ez már nem látszott a lépcsőről). Zsilipszerűen engedték a népet, tehát itt is vártunk, majd amikor továbbjuthattunk, még mindig a sátorban, az ideiglenes ruhatárban leadtuk a kabátunkat, szatyrainkat. Fellélegezve léptünk be az egyébként csodálatos épületbe, aztán tekintetünk az újabb zsilip előtt várakozó tömegre esett, és úgy éreztem magam, mint akit csapdába csaltak. Átvillant az agyamon, hogy a megpróbáltatásoknak még korántsincs vége, de már nem volt visszaút.
Amikor innen továbbengedtek, na akkor jutottunk a pénztár előtt kígyózó sorhoz (9,50 volt egy belépő), majd a következőbe, amelyből viszont már az utolsó, a kiállítótermek előtt ácsorgó csapathoz csapódtunk. Összesen két és fél óra várakozás után tehát ott voltunk a kiállítótermeknél. Amikor viszont megláttam, hogy mennyien tolonganak a termekben, majd’ elsírtam magam. Dühös voltam, rendkívül dühös, mert egészségemet áldoztam ezért a kiállításért, és meg sem lehett nézni a képeket rendesen, mert lökték-taszigálták az embert közben folyton. Úgy voltam vele, ha még valaki a lábamra lép, azt megütöm (innen származott a fejfájásom is, egyébiránt).
Végigjártuk a tárlatot, volt néhány perc, amikor már-már úgy éreztem, megérte, de aztán egy újabb taszajtás kijózanított. Tettlegességre nem került sor, ám amikor végre kiszabadultunk az épületből, a két kisimult, mosolygó arccal várakozó férj láttán biz’ előjöttek a könnyeim.
Főként, amikor sacher-tortákról, illatos kávékról, és a hangulatos Kärtner strasséról kezdtek beszélni. Detti jól tartotta magát, némi bűntudattal ugyan, de szilárd volt abbéli meggyőződésében, hogy igenis megérte.
Életem párja, látva idegállapotomat, javasolta, tegyünk ott, vagyis a Kärtneren még egy közös sétát, jó lesz az. Itt magamhoz vettem némi puncsot, és beszívtam magamba azt a hangulatot, amit tapasztaltam. Sokat enyhített szenvedéseimen.
Főként, amikor sacher-tortákról, illatos kávékról, és a hangulatos Kärtner strasséról kezdtek beszélni. Detti jól tartotta magát, némi bűntudattal ugyan, de szilárd volt abbéli meggyőződésében, hogy igenis megérte.
Életem párja, látva idegállapotomat, javasolta, tegyünk ott, vagyis a Kärtneren még egy közös sétát, jó lesz az. Itt magamhoz vettem némi puncsot, és beszívtam magamba azt a hangulatot, amit tapasztaltam. Sokat enyhített szenvedéseimen.
Hazafelé a kocsiban a fiúk beszélgettek, mi nők, inkább aludtunk. Vagy valami olyasmi. Én közben magamban levontam a konzekvenciát: ha legközelebb ilyesfajta kiállítás közelébe vet a sors, mindig előre jegyet váltok. És többet az életben nem állok be ekkora sorba.
Aztán, ma reggel felkeltem, és főztem egy kávét a Starbucksban vásárolt Sumatra (extra bold) elnevezésű kávéból… Az az illat! Az az íz! Köszönöm, Istenem. Megérte, minden szenvedés megérte.
