Folytatódik a kávéház-elméleti imeretterjesztés… (Az első rész itt olvasható.)
Mindenkinek, aki velem együtt rajong a kávéért, a kávéházért, és a kettő együttes történelméért.
Hogy megértsük, miért tartotta bizonyos korokban a hatalom oly veszélyes intézménynek a kávéházat, tisztában kell lennünk azzal, hogy mit foglalt magában. Saly Noémi így fogalmaz: „Alapfeladatán, a vendéglátáson túl a polgári nyilvánosság egyik alapvető, igen demokratikus intézménye, sajátos átmeneti tér az utca teljes nyitottsága és az otthon intimitása között, egyesítve mindkettő előnyeit. Pesten majd’ három évszázadon át egyidejűleg volt színtere a kötetlen beszélgetésnek, sokféle játéknak és szórakozásnak, de az üzleti életnek és a helyi, sőt az országos politikának, a sajtó és a szépirodalom életének is. Az összes többi vendéglátóhelytől az különbözteti meg, hogy nem az éhes-szomjas munkadarab megtömésén és/vagy leitatásán, majd gyors eltávolításán fáradozik, hanem azon, hogy az embert – lehetőleg többedmagával – becsalogassa, és addig tartsa benn, ameddig csak lehet. Mindezek miatt jól körülhatárolható külső és tartalmi jellemzőkkel rendelkezett, amelyek történelme során kisebb módosulásokkal, de mindvégig megmaradtak.”
Zsolt Béla a „Négyszáz éves kapucíner” című írásában a következőképpen foglalja össze a kávéház társadalmi jelentőségét:
„Négyszáz éve ül a polgár a kávéházban, s bár négyszáz éve alig van komoly köze valamihez, de négyszáz éve járatja a száját. …A polgár a kávéházban fedezte fel először a l’art pour l’art-t, s a kávéházban eszmélt rá, hogy a világosság optimistábbá, vidámabbá és fürgébb értelművé teszi az embert. …A polgár a kávéházban ismerte fel a világosság testi örömét, – de a kávéház volt számára a lelki, szellemi és társadalmi világosság első fényforrása is! A negyedik évszázad elején a Pilvaxban született meg a polgári szabadság és jogegyenlőség, a polgári sajtó, s a polgári Magyarország azóta is megvalósulatlan reménye. S a kávéházból, az urbanitás palántájából nőtt ki később a nyugati értelemben vett Város! Előbb ábrándoztak róla és agitáltak érte költők, ügyvédek, háziurak, boltosok és mesteremberek, akiknek akkor sem volt semmibe beleszólásuk, de addig fészkelődtek és hepciáskodtak, amíg tipikus kávéházi arroganciával kikényszerítették, hogy a városi és polgári szellem és igény is szóhoz jusson a történelmi és parlagi országban. Előbb volt a pesti kávéház, s csak azután, az ő szájalásából lett a kórház, a színház, a népház – sőt nem utolsósorban a képviselőház is! Addig járatta a száját, amíg a fecsegéséből iskola, sugárút, közlekedés, ívlámpa, WC és köztéri szobor lett. S a kávéház válságos időkben sokszor ugyanaz volt a polgárnak, ami a dzsentrinek a megyeház: a nemzeti és osztályellenállás jóformán egyedüli bástyája! Húzd ki magad, polgártárs, nem kell szégyenkezned a feketénél. Nem mondom, hogy nincsenek szellemileg előkelőbb, tájékozottabb, jobb modorú, jobb ízlésű fórumok, mint a te polgári törzskávéházad. …Ami Angliának „az ember az utcán”, az vagy te Magyarországnak: „az ember a kávéházban”, aki anélkül, hogy biztosan és pontosan lenne informálva, biztosan és pontosan tudja, hol fáj, s mit kell tenni a fájdalom mai enyhítésére. Mert mindenről le tudtál szokni, polgártárs, csak egyről nem: a kávéházi szólásszabadságról.”
(Az első fotón a New York Kávéház belső tere látható, a másodikon a Pilvax, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején.)
