Megint elindulunk – Sevilla, 1. nap

22-én, hétfőn reggel 9-kor frissen, fiatalosan vártuk a Hotel Airport kisbuszát a szálloda bejáratánál, hogy elvigyen bennünket a reptérre, ahonnan reményeink szerint már tényleg felszállunk majd, elsőként Frankfurt  felé, a Lufthansával. Utastársaink közül, már akikkel végül nem utaztunk, néhányan rémülten hagyták ott reggelijüket, és rohantak utánunk, hogy mi tudunk tán valamit a gépről, hogy teljes felszereléssel indulunk útnak? Megnyugtattuk őket, hogy más vonalon jutunk el tervezett célunkhoz.

A becsekkolás szinte rutinszerűen ment, unottan nézegettük a duty free shopok kínálatát, hiszen tegnap már láttuk. Nem üldögéltünk a kapunál türelmetlenül, hiszen tudtuk, ez Lufthansa, a németek úgyis akkor nyitnak, amikor kiírták. Így lett. 10 óra 40 perckor kinyílt a kapu, megkezdtük a beszállást. Az egyik steward meghökkentően hasonlított a fiatal Donald Sutherlandre. Bár most nem dobtuk be a check-innél a gyerekes poént, azért csak került mögém egy kisfiú, aki ugyan szorgalmasan rugdalta az ülésemet, ám cserébe nagyon édes mondásai voltak. Induláskor magyarul is elhangzottak a tudnivalók, búcsúzóul a Luthansa kellemes utazást kívánt minden kedves utasának.

– Köszi Lufthansa! – kiáltotta a kisfiú, és egyre lelkesebb lett, ahogy a gép gurulni kezdett. Amikor ráfordult a kifutópályára, és meglátta az aszfalton a guminyomokat, meglepetten kiáltott fel:

– Hű, de nagy kosz van itt!!! – Majd nekilendültünk, és felemelkedtünk. Gergőke elcsodálkozott:

– Nahát, ilyen az ég? – Aztán feljebb mentünk, és akkor hátrakiáltott a testvérének:

– Cseni, te is mindent olyannak látsz, mintha játék lenne? Mert én mindent játéknak látok… Játékházak, meg játékautók…Hű, megyünk a felhőbe!!! Viszlát, játékváros…

Kellemesen szórakoztam hasonló megjegyzésein, szinte észrevétlenül telt el az a másfél óra, amire megérkeztünk Frankfurtba. A repülőtéren nem volt sok időnk, ráadásul meglehetősen távoli kapunál indult a lisszaboni gép. Mire odaértünk, már csak pár percet álldogáltunk, és megkezdtük a beszállást. Ezúttal nem volt körülöttünk gyerkőc, azonban egyszer csak az ülésem alól vakkantást hallottam. Egy kutya volt ott. Egy kutya! Javára legyen írva, hogy az egész út alatt – cirka 3 óra – kétszer vakkantott még. Közben átrepültünk Franciaország, majd Spanyolország felett, láttam a Galíciai-hegységet, na, mondom, a TAP-nak köszönhetően ez is ki van pipálva… A portugál partoknál jártunk már, és próbáltam eszembe vésni a szárazföld csipkézettségét, hogy majd a google maps-ben be tudjam azonosítani, pontosan hol voltunk, amikor ezeket láttam.

A Lisszabon és Almada között fekvő Április 25-e híd, amelyet a Golden Gate mintájára építettek.

Lisszabonban már a rutinos repülők rezignáltságával vártuk a sevillai gép indulását. Könnyű, levezető egyórányi repülés várt még ránk. Gyanúsan kevesen vártunk a kapunál, ahonnan az indulási időpontban letereltek bennünket egy buszhoz. Beszálltunk, elindultunk. – Milyen vicces lenne, ha egy ilyen kis propelleres géppel vinnének bennünket… – jegyezte meg emberem, de aztán pár perc múlva kiderült, hogy ez nem is vicc. Tényleg azzal megyünk.

A propeller előtt áll pilótánk.

Szinte minden utas vad fényképezésbe kezdett, úgy látszik, ez tényleg nem hétköznapi méret.

19 személyes kisgépünk ugyanolyan lendülettel emelkedett a magasba, mint nagyobb társai, és bár kissé tartottunk ettől a repüléstől, végül ez volt a legélvezetesebb. Azt hiszem, nem is emelkedett olyan magasra, mint a korábbi gépek, ezért végig láttuk a szárazföldet, ami nekem, ritkán repülőnek fantasztikus élmény volt.

Hát megérkeztünk. Sőt, hamarosan a bőröndünk is előkerült, aminek őszinte csodálattal adóztam. Este hét óra volt, emberem pedig izgatottan készült a Sevilla-Malaga focimeccsre, amit élőben szándékoztunk megtekinteni. Hogy ez végül miért nem sikerült, arról holnap írok… De lankadatlanul szerettük az olívabogyót.   Következő rész >>