“Then I ate some rottes berries. I had strong gases eking out of my butt that day.” (Donkey)
Gondolkodtam, hogy e rendkívül finom étel következményeit hogyan is szemléltethetném finoman, hogy ne legyek túl prózai. Vagy közönséges. Aztán eszembe jutott egyik kedvenc animációs filmem, a Shrek, és abból is az a rész, amikor Szamár a fent idézett szöveget mondja. A magyar szinkronban úgy szerepel, hogy “aztán rohadt bogyót ettem. Aznap nem túl nemes gázok törtek elő fenekemből.”
Lehet, hogy ez nálunk valami genetikai defektus, de a kelbimbó nagyjából hasonló hatást ér el kis családunk valamennyi tagjánál, már amelyik egyáltalán megeszi. Úgyhogy falatozunk örömmel, majd némán esdeklünk a Mindenség Urához, hogy csak most ne jöjjön vendég, csak most ne…! Egymással kapcsolatban pedig ilyenkor is Pál apostol szavai az irányadóak, melyek szerint a szeretet “mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr”…
A receptet egyébként Áginál láttam meg, és azon melegében szaladtam a zöldségeshez kelbimbóért. És valahogy beugrott a kosárba egy fej lilakáposzta is. Ha már lúd, ugye.
Aztán, otthon először is elkészítettem a párolt kápsztát, a legegyszerűbb só, cukor, víz, ecet, kömény recept alapján.
Utána elővettem az egyre többször alkalmazott nagy kerek cseréptálamat, és szépen elhelyeztem benne a megpucolgatott, többnyire félbevágott kelbimbókat. Meglocsoltam 2 evőkanál olívaolajjal, ugyanennyi balzsamecettel, póréhagymát szeleteltem rá, és még 3 gerezd apróra vágott fokhagymát is elszórtam a tetejére. Sóztam, borsoztam. Ezután kezembe akadt fél csomag juhtúró, hirtelen ötlettől vezérelve ezt is rámorzsoltam. Jó ötletnek bizonyult. Ági húsos szalonnát írt a receptben, na, az nem volt. Volt viszont gyönyörű sonka, ami a sülés során aztán chips-szé alakult, és rendkívül finom lett. Na, de ne szaladjak annyira előre.
Beborítottam tehát a sonkával az eddigi művet, és betoltam a sütőbe, 190 fokon 25 percre. Ennek elteltével az összesült, roppanós sonkát leemeltem e tetejéről, és félretettem. A kelbimbó tetejét viszont bekentem tejföllel, nehogy megégjen, mielőtt megsül. Még kellett neki tizenöt perc.
Tányérokba adagoltam a kelbimbót, a tetejét megszóram fenyőmaggal. Kiporcióztam mellé a megmentett sonkát (arra rájártak), és, igen, némi párolt káposztát is adagoltam hozzá.
Durván hangzik, tudom… De nagyon jó volt!
És nem jött vendég sem.
Nos, bár tudom, nem egy hagyományos kedvcsináló bevezetőt gyártottam hozzá, aki ennek dacára elkészíti ezt azt ételt, vagy valami hasonlót, és ugyanúgy kínos következményeket tapasztal magán,vígasztalódjon ezzel az olvasmánnyal…
Tegnapelőtt úgy döntöttem, hogy kezdek valamit a hétvégén piacon vásárolt kelbimbóval. Nálad is szétnéztem recept ügyben, hát, nagyon jót nevettem ezen a bejegyzéseden! (A kelbimbó nem lett a kedvencem amúgy…)