Nem, most nem én készülök. Nem én rohangálok, futkosok, vásárolok és dugdosok az ünnepelt elől ezt-azt; most engem ünnepelnek.
36 lettem. Nincs túl nagy jelentősége, nem szoktam számot vetni a születésnapjaimon, rajtam kívül általában el is feledkezik róla mindenki; életem párja ama törvény alapján, amely kimondja, hogy „a házasság két olyan ember szövetsége, akik közül az egyik mindig megjegyzi, a másik mindig elfelejti a nevezetes dátumokat”, a gyerekek pedig még nem elég nagyok ahhoz, hogy a sajátjukon kívül más szülinapját is számon tartsák.
Illetve, így volt ez mostanáig. Három nappal ezelőtt ugyanis Bálint fiam – aki 11 lesz hamarosan – váratlanul így szólt:
– Anya, boldog szülinapot!
– Köszi, Bálintkám – feleltem – , de tudod, majd csak pénteken lesz. Amúgy is, nem szoktuk megünnepelni. Apa is elfeledkezik róla, meg sokszor én is… – füllentettem. Mármint, ami az utolsó tagmondatot illeti. Mert nem szoktam elfelejteni. És bármennyire is mondom, hogy nem érdekelnek a szülinapok, bizony, rosszul esik, ha a szeretteim nem köszöntenek meg. Szóval, erre Bálint a vállamra tette a kezét, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta:
– Anya, megígérem neked, hogy most senki sem fogja elfelejteni, jó? Ezt most én ígérem! – Hűha, ez már valami, gondoltam magamban, és innentől kezdve három napon át számos helyzet késztetett ajakharapdálásra, hogy ne nevessek, nehogy észrevegyék, hogy észrevettem, tudom, látom, hogy valami készülődés zajlik.
E fenti párbeszéd után Báint hamarosan újra megjelent a színen.
– Anya, szereted az aranyló zöldet?
– Igen, szeretem.
– És a pirosat?
– Jó a piros is. De ha a kettő közül kell választanom, az aranyló zöldet mondanám.
– Oké…. csak úgy kérdeztem… – mondta erre, és eloldalgott.
Másnap hétéves Bence fiam tette fel a nagy kérdést:
– Anya, megmondjam, kapsz-e valami ajándékot a szülinapodra? – a szeme huncutul csillog, és izgatottan dörzsöli össze a tenyerét.
– Háát, szerintem ne. De azt főleg ne, hogy mi lesz az ajándékom, jó?
– Áááá, azt nem, azt nem mondanám el…!!! – és odébbállt. A következő 24 órában kaptam néhány rajzot, sőt, egy csuhéból készült repülőt, ez utóbbit Bencétől, az iskolában készítették, és, mint fogalmazott, „azért adom neked, mert én mást nem tudok”. Tegnap délután Nóra lányom (12) tűnt el Bálinttal délután egyszer csak. Két gyerek, akiket irtó nehéz otthonról kirobbantani, főleg egymás társaságában. Amikor előkerültek, némi zacskócsörgéssel fűszerezve, meglepetten kérdeztem őket:
– Hát ti meg hol voltatok?
– Sétáltunk – vágták rá úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Amikor ezt a szitut később előadtam a férjemnek, mindketten fetrengtünk a nevetéstől, persze nem túl hangosan, nehogy rájöjjenek a drágák, hogy róluk van szó.
A hálószobában voltam éppen, amikor hallom, hogy az ajtóban Bálint fiam kérdezi az apjától,bár suttogó hangon, de mégis hangosan:
– Na, szóltál a Tomi bácsiéknak? – Ó te jó ég, azért ekkora banzájt nem szeretnék, röppent át az agyamon. Apát tavaly azzal leptük meg a szülinapján, hogy meglepetés-partit szerveztünk neki, ahova meghívtuk a barátainkat, két családot, az egyik családfője az említett Tomi bácsi. Az a buli jól sikerült, de azt… hááát… azt én szerveztem, rengeteg munka volt benne. No mindegy, állok elébe, ha valaki bevállalja… Bár Apa nem az a típus. De még ezt is megcsinálná ez a kópé Bálint, hát igen.
Ma reggel beköszöntött a szülinapom. Úgy tűnik, idén valóban nem merül feledésbe. Mutatta ezt az is, hogy az oviba-isibe való indulás előtt az ötödik évéhez közeledő Zsófi elém perdült a konyhában, és nekem szegezte a kérdést:
– Na, anya, mikor főzünk tortát?
– Milyen tortát?
– Hát tudod, olyan szülinapit.
– Zsófikám, én ma nem főzök tortát.
– Jaaaa, persze, tudom már, venni fogunk ott a tortás boltban! Tudod, ott a… – eddig jutott a mondókájában, amikor Nóri elkapta a könyökénél fogva, és szigorúan rászólt:
– Na gyere csak Zsófi, most bemegyünk szépen a szobába játszani! És Zsófi ment. Szerintem kezdte sejteni, hogy valami rosszat mondott.
Hát ilyesmiken somolygok három napja. Kíváncsi leszek, végül mi sül ki ebből a nagy susmorgós készülődésből…
36 lettem. Nincs túl nagy jelentősége, nem szoktam számot vetni a születésnapjaimon, rajtam kívül általában el is feledkezik róla mindenki; életem párja ama törvény alapján, amely kimondja, hogy „a házasság két olyan ember szövetsége, akik közül az egyik mindig megjegyzi, a másik mindig elfelejti a nevezetes dátumokat”, a gyerekek pedig még nem elég nagyok ahhoz, hogy a sajátjukon kívül más szülinapját is számon tartsák.
Illetve, így volt ez mostanáig. Három nappal ezelőtt ugyanis Bálint fiam – aki 11 lesz hamarosan – váratlanul így szólt:
– Anya, boldog szülinapot!
– Köszi, Bálintkám – feleltem – , de tudod, majd csak pénteken lesz. Amúgy is, nem szoktuk megünnepelni. Apa is elfeledkezik róla, meg sokszor én is… – füllentettem. Mármint, ami az utolsó tagmondatot illeti. Mert nem szoktam elfelejteni. És bármennyire is mondom, hogy nem érdekelnek a szülinapok, bizony, rosszul esik, ha a szeretteim nem köszöntenek meg. Szóval, erre Bálint a vállamra tette a kezét, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta:
– Anya, megígérem neked, hogy most senki sem fogja elfelejteni, jó? Ezt most én ígérem! – Hűha, ez már valami, gondoltam magamban, és innentől kezdve három napon át számos helyzet késztetett ajakharapdálásra, hogy ne nevessek, nehogy észrevegyék, hogy észrevettem, tudom, látom, hogy valami készülődés zajlik.
E fenti párbeszéd után Báint hamarosan újra megjelent a színen.
– Anya, szereted az aranyló zöldet?
– Igen, szeretem.
– És a pirosat?
– Jó a piros is. De ha a kettő közül kell választanom, az aranyló zöldet mondanám.
– Oké…. csak úgy kérdeztem… – mondta erre, és eloldalgott.
Másnap hétéves Bence fiam tette fel a nagy kérdést:
– Anya, megmondjam, kapsz-e valami ajándékot a szülinapodra? – a szeme huncutul csillog, és izgatottan dörzsöli össze a tenyerét.
– Háát, szerintem ne. De azt főleg ne, hogy mi lesz az ajándékom, jó?
– Áááá, azt nem, azt nem mondanám el…!!! – és odébbállt. A következő 24 órában kaptam néhány rajzot, sőt, egy csuhéból készült repülőt, ez utóbbit Bencétől, az iskolában készítették, és, mint fogalmazott, „azért adom neked, mert én mást nem tudok”. Tegnap délután Nóra lányom (12) tűnt el Bálinttal délután egyszer csak. Két gyerek, akiket irtó nehéz otthonról kirobbantani, főleg egymás társaságában. Amikor előkerültek, némi zacskócsörgéssel fűszerezve, meglepetten kérdeztem őket:
– Hát ti meg hol voltatok?
– Sétáltunk – vágták rá úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Amikor ezt a szitut később előadtam a férjemnek, mindketten fetrengtünk a nevetéstől, persze nem túl hangosan, nehogy rájöjjenek a drágák, hogy róluk van szó.
A hálószobában voltam éppen, amikor hallom, hogy az ajtóban Bálint fiam kérdezi az apjától,bár suttogó hangon, de mégis hangosan:
– Na, szóltál a Tomi bácsiéknak? – Ó te jó ég, azért ekkora banzájt nem szeretnék, röppent át az agyamon. Apát tavaly azzal leptük meg a szülinapján, hogy meglepetés-partit szerveztünk neki, ahova meghívtuk a barátainkat, két családot, az egyik családfője az említett Tomi bácsi. Az a buli jól sikerült, de azt… hááát… azt én szerveztem, rengeteg munka volt benne. No mindegy, állok elébe, ha valaki bevállalja… Bár Apa nem az a típus. De még ezt is megcsinálná ez a kópé Bálint, hát igen.
Ma reggel beköszöntött a szülinapom. Úgy tűnik, idén valóban nem merül feledésbe. Mutatta ezt az is, hogy az oviba-isibe való indulás előtt az ötödik évéhez közeledő Zsófi elém perdült a konyhában, és nekem szegezte a kérdést:
– Na, anya, mikor főzünk tortát?
– Milyen tortát?
– Hát tudod, olyan szülinapit.
– Zsófikám, én ma nem főzök tortát.
– Jaaaa, persze, tudom már, venni fogunk ott a tortás boltban! Tudod, ott a… – eddig jutott a mondókájában, amikor Nóri elkapta a könyökénél fogva, és szigorúan rászólt:
– Na gyere csak Zsófi, most bemegyünk szépen a szobába játszani! És Zsófi ment. Szerintem kezdte sejteni, hogy valami rosszat mondott.
Hát ilyesmiken somolygok három napja. Kíváncsi leszek, végül mi sül ki ebből a nagy susmorgós készülődésből…
