A cukrászda telefonszáma:

06301478870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-18

Azt hiszem, mindenki átélt már valami hasonló szituációt: a család vendégségbe, mamát látogatni, többnapos kiruccanásra indul – tulajdonképpen mindegy; apuka felöltözik és megborotválkozik uszkve három, plusz-mínusz két perc alatt, majd „A kocsiban várok” felkiáltással a családi jármű sofőrülésén foglalja el stratégiai pozícióját, és vár.
Vár. Vár.
Időközben a gyerekek is az autóba szállingóznak, és várnak.
Várnak. Várnak. És anya nem jön.
Aztán apa beküldi az egyik gyereket, felderítés céljából. Anya mindjárt jön. De még csavarók voltak a hajában.
Az idő lassan telik a kocsiban, a kölykök először csak szóban, majd tettleg is bántalmazzák egymást, mígnem apuka rendet tesz. Zilált idegeiről anyukáig hallatszó ordítása tanúskodik. És mikor már mindenki ideges, akkor, nos akkor – jön anya. Elnézésért esdeklő félmosollyal szalad a kapu felé, de ne, félúton visszafordul, valamit elfelejtett, apa őrjöng, a gyerekek egymásnak ugranak. „Mehetünk” – huppan be apa mellé az ülésre végül.

De mi is történik ilyenkor? Mi ez a generációkon átívelő, netán genetikailag öröklődő, csakis induláskor tapasztalható kényszeres tevékenység, amely ki tudja, hány évet vett már el eddig a mindenkori férfitársadalom életéből? Lássuk hát, mit mutatna a rejtett kamera; nézzük onnan, hogy apa elhagyja a bázist.
Tehát: anya felöltözteti a felöltöztetendő gyerekeket, aztán, amelyik az időközben odakészített kakaóval leissza magát, azt újra. Megfésüli a copfos kislányt, összekészíti az elviteles cuccot, egy jól hallható „végezteeeeeeem!” felkiáltásra a wc-be rohan feneket törölni, ellenőrzi az öltözékeket, és lehessentgeti az elkészült csemetéket a kocsiba, apához. Amelyik közben visszajön, hogy „anyaaa, nem láttad a …..-mat?” (kívánt tárgy behelyettesítendő), annak irányt mutat, és próbál ő maga felöltözködni végre. A harisnya persze a nagy kapkodásban elszakad, másikat kéne keresni, és közben sietni, tudja, hogy mindenki rá vár. Valamiért berohan a gyerekek szobájába, ekkor ájulásszerű érzés fogja el, villámgyorsan rendet rak. A fürdőbe érve kapkodva kimossa a fogrémmel összeköpködött, szappannal lefolyatott mosdókagylót, a tükörbe néz közben, és riadtan veszi észre, hogy a csavarók még a hajában vannak. Ezt konstatálja a felderítésre küldött gyerek is.
Kikapkodja tehát a fodrászkellékeket, átfésüli a haját, fogat mos. A konyhába térve gépiesen dobálja a mosogatóba az otthagyott bögréket és tányérokat, egy mozdulattal letörli az asztalról a morzsakupacokat, és ha már úgyis kézre áll, a partvissal gyorsan összehúzza a padlóra potyogott adagot. Nagyjából sikerül rendben elhagyni az otthont, ami azért fontos számára, mert akkor is neki kellene mindezt elvégezni, ha a hazaérkeztek. Így legalább nem ilyen jellegű munkával kell kezdeni majd.
Kimegy a lakásból – de visszalép mégis, szór egy kis eledelt halnak, teknősnek, kanárinak, amelyek beszerzésekor a gyerekek fogadkoztak, hogy gondjukat viselik, de végül rá maradt persze az egész állomány gondozása. Újra elindul, az udvaron lépked, látja, érzi, hogy pattanásig feszült idegekkel várják a kocsiban, de jaj, az összekészített szendvicseket a konyhaasztalon hagyta, nem teheti meg, hogy nem megy vissza értük…
Szalad már, mintha számítana az a pár másodperc, amennyivel előbb behuppan az anyósülésre, és csak azért mosolyodik el magában, mert eszébe jut: anyja ilyenkor szokott rémülten felkiáltani: „te jó ég, a hajsütőt nem húztam ki!!”

Ajánlott cikkek

5 Hozzászólás

  1. Ez nálunk is hasonló, de nekem már van rá indoklásom is: csak akkor jutok ki a cipőmhöz, majd a kabátomhoz, amikor már mindenki előttem kiment az ajtón. Amíg a gyerekek kicsik voltak, egyszerűen elfértünk egymás mellett. Ha egyszer építkezek még az életben, egy jó nagy hallt fogok tervezni a ház közepére. (és egy gumiszobát valamelyik sarokba) :)De a kocsiban ülő férj, az genetikailag van úgy programozva?

  2. Tuti. Bár ismerek olyat is, aki tüntetőleg toporog némán,amíg a felesége rohangál a lakásban ide-oda… És néha jelentőségteljesen megnézi az óráját. Azért ez sem jobb…

  3. jaj, ez tök ismerős… bár egy gyerekkel, és nem kocsiban ülő férjjel, hanem az ajtóban toporgóval-morgóval – mindjárt beizzadunk, te meg még bugyiban….. de azt nem vette észre, hogy míg ő kényelmesen felöltözött, addig én ruhát készítek a gyereknek, felöltöztetem, mert ilyenkor jusztis elfelejti, hogyan kell; készítem a hátizsákot-uticsomagot: nasi+üdítő az útra, váltóruha, esőkabát,hirtelengyógyszer-csomag stb. ő meg áll ajtóban, és arra nem hajlandó, hogy segítsen a gyereknek feladni a kabátot, de morogni,, azt profin. Na, ez nálunk így zajlik. (Ja, panellakás, ergo folyosón lapjával és módjával férünk el, szóval még az is baj….):-)pont ezért lettem farmeres-pólós-sportcipős anyuka, harisnyát évente max. kétszer, és akkor is felöltözök 1,5 órával az indulás előtt – bár akkor meg a “hova öltözöl még????2 kezdetű mondatok jönnek….

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük