– Anya, kérek kakaót. – Bence mondja, már legalább harmadszor. Hány óra van? Fél hét.
– Majd egy kicsit később – felelem, és visszazuhan fejem a párnára.
– De akkor most – követeli kitartóan, és hogy biztos legyek benne, hozzáteszi: – Most adjál.
Megadom magam. Feltápászkodom, megyek a konyhába. Jön velem.
– Inkább teát kérek – közli, amikor előhalászom a tejet a hűtőből.
– Tea nincs, főzni kell. De ha főzök is, még forró lesz, amikor neked már indulnod kell az oviba.
– Nem akarok oviba menni – veszi sírósra a figurát. Ezt eljátsszuk majdnem minden reggel.
– Vihetsz autót, jó?
– Jó! – vágja rá, és már szalad be a szobába, megkeresni az alkalmas példányt.
– Most akkor teát kérsz, vagy kakaót? – kiáltom utána, de nem hallja. Mindegy, úgyis be kell mennem a gyerekszobába, felébreszteni a többieket.
– Anya, fáj a torkom – mondja Nóra, és rettenetesen szenved hozzá. Gyanítom, hogy a torokfájásnál nagyobb az iskolaundor, szeretne itthon maradni. De az is lehet, hogy összeveszett valamelyik barátnőjével. Hárman vannak „barátnők”, és ahogy ez lenni szokott, kettő általában kiközösíti a harmadikat. Valószínű, most ő a kirekesztett. Az szokott ilyen tüneteket produkálni. Kis lelki gondozás, és kelletlenül ugyan, de belekezd az öltözésbe. Bálint zoknit keres, a ruhaszárító felé irányítom, válasszon kedvére. Neki ugyanis nem mindegy, milyen zoknit, pólót vagy nadrágot vesz fel. Amellett mániája, hogy én mindent kidobok, ezért rendszeresen ellenőrzi a kukát, nincs-e benne valami újrahasznosítható kincs, aminek az értékét mélységesen alábecsültem. Így kerül vissza az üres üdítős doboz, ásványvizes üveg, egy szakadt rajz, vagy egy kindertojásból származó játék árválkodó darabja.
– Anya, nem találok pólót! – Ez még mindig Bálint.
– Rögtön vasalok egyet – mondom, és nagyon hálás vagyok, hogy senki nem von felelősségre a vasalnivalós kosarat immár teljesen elborító kazalnyi gyűrött ruha miatt. Ma talán sikerül eltüntetnem.
– Anya, milyen tízórait készítettél? – Nóra érdeklődik, pusztán kíváncsiságból, és már megyek is a konyhába, kenem a kenyeret, rá a májkrém, ez jó, ez fél perc alatt kész.
– Menjetek cipőt venni… – mondom, mire Bence nyüszítése hangzik fel („nem akarok oviba menni”), Bálint lapít valahol, és úgy tesz, mintha nem hallotta volna, Nóra emlékeztet, hogy a haját még össze kell kötnöm. Néhány perc múlva még egy kísérletet teszek, aztán a legkisebb, Zsófi kapaszkodik a nyakamba; a többiek készülődésére ő is felébredt. Na de neki még nem kell mennie sehova.
– Gyerekek, indulás cipőt venni! – adja ki a parancsot Apa, s e hatalmi szó már hatásos. A három nagy engedelmesen húzza a cipőjét, Bence ugyan kissé pityeregve, ő azt szerette volna, hogy én adjam rá, és különben sem akar oviba menni… Apa azonban könnyedén meggyőzi, hogy dehogynem. Puszi mindenkinek, indulás a kocsiba. Apa félórás reggeli köre kezdődik ezzel. Az ajtót én csukom be utánuk, mert azt persze mindig elfelejtik.
Hhhuhhhh.
Akkor most jöhet a kávé.