A cukrászda telefonszáma:

06301478870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-18

Nincs mit szépítenem rajta, imádom Bächer Ivánt. Hódolója vagyok, dacára annak, hogy majdnem derékba törte újságírói pályafutásomat, noha erről ő mit sem sejt.

Rajongásom úgy hét-nyolc éve kezdődhetett, amikor történetekkel álcázott receptjeit olvastam a Népszabadság egyik mellékletében. Miféle kifinomult ízlésű öregúr lehet…? – gondolkodtam. Aztán kezembe került „Kutya Mandovszky” című könyve, amit áhítattal olvastam végig. A belső borítón levő kép viszont meghökkentett: Bächer Iván egy fiatalos, ötvenes, jóképű fickó. Vadászni kezdtem a könyveire.
Csodálatom fokozódott, amikor a fent említett napilap mellékletébe bedolgozva, néhány hónap elteltével kiderült, hogy a főszerkesztőével szomszédos irodában az a Mari honol, aki Iván írásaiban időnként fel-feltűnik, mint élettárs.

Már Marit is imádtam.

S noha a melléklettől elbúcsúzva, személyesen ezután nem találkoztunk, telefonszámát megőriztem: hátha egyszer összejöhet egy interjú a nagy Bächer Ivánnal…
Néhány évet gondolkodtam rajta csupán, és egy-két merész hívás után megvolt az időpont, a helyszín: találkozom Vele! Soha interjúra úgy nem készültem, mint erre. Épp akkoriban jelent meg legújabb kötete – hisz ez volt a beszélgetés apropója -, és persze, olvastam a többit is, tudtam adatokat az életéről; interjút vele viszont mindössze egyet találtam az Interneten, ott, ahol szinte mindenki a kelleténél nagyobb mennyiségben van jelen. Szöget ütött a fejembe, vajon a cikk írója miért idéz fél flekken keresztül A Mester és Margaritából, de nem vettem intő jelnek. A megjelölt napon fotós kollégámmal együtt időben ott ültünk a kávéházban – ami komoly teljesítmény volt, mert Iván teljesen rossz címet adott meg -, és vártunk. Még diktafont is vittem, noha mindig büszke voltam arra, hogy gyorsan írok, ezért ritkán használtam. De most beszélgetni akartam, nem dolgozni.

És jött. Soványabban, öregebben, mint a képen, de jött. Rendeltünk, elindítottam a magnót, feltettem az első kérdést, mire ő ennyit mondott kedvesen mosolyogva: „Igen.”
A következőre pedig: „Igen. Vagy nem.” És mosolygott édesen tovább.
Jeges borzongás futott végig a gerincem mentén. A balsejtelem ott motoszkált valahol hátul az agyamban, hogy „nem lesz meg az interjú, nem lesz meg az interjú”, de nem hittem el. Nem létezik, hogy valakivel, főleg, akire ennyit készültem, ne tudnék beszélgetni.
Hát létezik. További válaszai is „igen”, „nem” vagy „leszarom” voltak, néha sikerült elcsípnem egy-egy jó mondatot. De ekkor már beszéltünk mindenről. Kutyáról, unokáról, Mariról, munkáról; izzadtam, mint egy érettségiző, és közben is imádtam. Hódolatomat kedves mosolygással viszonozta, nekem meg közben az járt a fejemben, Istenem, miért hagytad, hogy hülyét csináljak magamból?
A kiúton törtem a fejem. A szerkesztő egy héten belül várja a kéziratot… ha Ivánnal szóban nem megy, talán sikerül e-mailben. Belement. Még dedikáltattam vele néhány könyvet, a helyi Bächer Iván Fan Club tagjainak is, és elbúcsúztunk.

Még aznap küldtem egy mailt a címre, amit megadott, amiben próbáltam exkuzálni magam; aztán jött a válasz a címzettől, hogy minden rendben, de ő nem Iván. Oké, telefon, lemaradt egy „i”. Újra írtam, ebben a levélben többek között azt is:
„A szöveget úgy kezdeném, hogy idéznék tőled, a Kelkáposzta főzelék című kedvencemből, amiben szerepelne ez a rész: >De nem ez az igazi oka annak, hogy a kelkáposzta főzeléknek csak sokára jön el az ideje.
Hanem az, hogy a kelkáposzta főzelékhez meg kell érni.< Arra lennék kíváncsi, Te hogyan lettél kelkáposztára érett ember. Köszönöm előre is.” És ezt a választ kaptam: „Jaj, Mónika, ilyesmire én nagyon nehezen vagyok kapható. Mit tudom én, hogyan lettem én és milyen. Elment felettem az idő. A bajos idő. Mit mondjak még? Csókollak, Iván”.

Ekkor feladtam, és válságba zuhantam. A szerkesztőmtől elnézést kértem, és érdemeim elismerése mellett pihenni mentem. A számítógépre hetekig rá se néztem, és vagy fél évig nem írtam egy sort sem. Ha írtam, azt is kitöröltem. És elhatároztam, hogy pályát módosítok. Na de most tűzoltó legyek, vagy katona? Netán vadakat terelő juhász? Egyiknek sincs olyan jó dolga, mint nekem volt, különböző lapoknál. Tehát, úgy döntöttem, maradok. És csókollak, Iván.

Ajánlott cikkek

6 Hozzászólás

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük