– Anyaaa, feküdj ide mellém! – hallom a szomszéd szobából hároméves Bence fiam hangját. Mennék is, ha éppen nem a legkisebbet szoptatnám, aki szintén e csendes éji órát választotta az ébredéshez. Nincs mit tenni, Bencéhez Apa megy.
– Anyát hívtam – hallom kissé csalódott hangját, majd a férjemét:
– Nem jöhet. Zsófikát eteti.
És csend. Ez az az érv, amely előtt még a hároméves vasakarata is fejet hajt. Mese nincs, hisz látta, Zsófikát csak Anya tudja etetni. Ha pedig Zsófika éhes, muszáj ennie, különben fellármáz mindenkit.
A ház újra csendes, szendergünk békésen.
– Anya, rosszat álmodtam, ide feküdhetek? – hétéves Nóra lányom jelenik meg a színen.
– Hát persze – motyogom, a picit gépiesen viszem vissza a kiságyba, nehogy valaki ráfeküdjön, ki tudja, mi lesz még itt ma éjjel. Ha szerencsém van, reggel nyolc előtt már nem éhezik meg újra.
Időközben Apa is visszatámolyog, újra álomba merülünk.
– Bepisiltem – közli nemes egyszerűséggel Bálint. Áll mellettem, szemét dörzsölgeti. Lassan én is kinyitom az enyémet. Az éjszakai világítás halványan beszűrődő fényénél is jól látom, úgy van, ahogy mondja. Hatéves, még előfordul az ilyesmi. Oké, semmi baj, nehogy valami rosszat szóljak, hiszen nem tehet róla. Biztosan megint azt álmodta, hogy kiment vécére. Átvonszolom magamat vele együtt a szobájukba. Pizsamacsere, de a saját ágyába persze nem mehet vissza.
– Feküdj Apa mellé – mondom elhaló hangon, és elnyújtózom a nekem jutó ötven centin. Még szerencse, hogy a negyedik gyerek születésekor lecseréltük az 1,60-as kihúzható borzalmat egy 2X2-es franciaágyra. Így sem túl kényelmes, ha reggelre mindenki idevándorol. Hányszor ábrándoztam zárható hálószobaajtóról – aztán mindig megszólalt bennem a lelkiismeret: hagynám, hogy éjjel az ajtónk előtt sírjanak rossz álomtól meggyötörve, netán pisis pizsamában vacogva? Persze, hogy nem hagynám. Ajtó nyitva marad.
Az utcai lámpa éppen a szemembe világít. Ráadásul valaki elemelte a kispárnámat. Egy darabig forgolódom, de csak óvatosan, mozgolódásommal lavinát indíthatok el.
Az órára nézek. Három óra húsz. Messze még a hajnal.
Akkor is aludni fogok – határozom el, és átballagok a gyerekszobába. Bence mellé fekszem. Olyan magányos lehet…
