Házasság, törés

Tegnap Budapesten jártam, amivel az egész napom elment ugyan, de volt néhány üres órám, amit nem volt kedvem lófrálással tölteni; beültem hát a Corvin moziba, és megnéztem a Rómának szeretettel című filmet.
Woody Allen legújabb filmjéről van szó. Igen, tudom, sokan erre a névre felszisszennek, hogy úúú, fúj, mindigisutáltam, míg másoknak a rajongás őszinte könnyfátyola nedvesíti meg szemeit, miszerint nincs őnála nagyobb.

Állítólag köztes állapot nem létezik W.A.-t illetően, tehát vagy imádják, vagy utálják.
Nos, van.
Én, például.
Volt már, ami kifejezetten tetszett tőle, és volt, ami nem. Ez a film is ilyen vegyes érzelmeket keltett bennem.
Nagyon tetszik a képi világa, az a szűrő, amelyen keresztül látjuk a négy kis történetet, amelyek – bár titokban számítunk rá, hogy talán – nem kapcsolódnak egymáshoz sehogy. Csak annyiban, hogy Rómában játszódik mind. Az egész alkotás olyan, mint azok a képeslapok, amelyeken több fotó van, ugyanannak a helynek mutatják különböző nevezetességeit. De mégis, egyik történet egy nap alatt játszódik le, a többiről meg csak sejtjük, hogy néhány hét, néhány hónap lehet.
Látunk egy unalmas hivatalnokot (Roberto Benigni), akiből a média a mai bulvársajtó módszereinek megfelelően pillanatok alatt sztárt csinál, összeirkál róla mindenféle marhaságot, majd ejti egy újabb “csillag” kedvéért. Szájbarágós kritikája ez napjaink sztárságának, de jó.
Aztán, itt van az öreg operarendező és felesége (Woody Allen és Judy Davis), aki azért jön New Yorkból az örök városba, hogy megismerje lánya (Alison Pill) vőlegényét. Az amúgy kínos családlátogatás során aztán kiderül, hogy a leendő nászúr, a temetkezési vállalkozó Giancarlo (Fabio Armiliato) a zuhany alatt úgy énekel, mint a legnagyobb tenorok. De az is hamar világos lesz, hogy tényleg csak a zuhany alatt megy neki, így az öregecske rendező gondol egy merészet, és úgy állítja színpadra a Bajazzókat, ahogy senki korábban – egy folyton zuhanyozó tenorral. Na, ez vicces és eredeti poén volt.
Továbbá, megismerjük a neves New York-i építészt (Alec Baldwin), aki édes-bús ifjúkori emlékeit idézve sétál Róma utcáin, és összetalálkozik huszonéves önmagával; szellemként újra és újra megjelenik a fiatalkora fájdalmas emlékké váló szerelmi szálának bonyolódása során, és figyelmezteti magát, kapjál már a fejedhez, öcsi, hát nem veszed észre, hogyan visz bele ez a lány a málnásba?! Nos, az, hogy a fiú megcsalja szerelmét, ám mégis vele marad, az úgy el van mismásolva.
Végül, a számomra legkevésbé szimpatikus epizód egy nászutas fiatal házaspáré. A férj a szállodai szobában marad, a kis feleség fodrászhoz indul. A férjre egy félreértés folytán “rátör” egy luxusprostituált (Penélope Cruz), majd meglehetősen félreérthető helyzetben (ami ugyan véletlen volt) rájuk nyitnak a rokonok, és a férj kínjában a prostit mutatja be nekik feleségeként. A feleség eközben eltéved, banális véletlen folytán a csatornába ejti mobiltelefonját, fogalma sincs hol van, és melyik hotelben szálltak meg, és nincs annyi esze a kis butának, hogy nyilvános fülkéből felhívja a férjét. Inkább sírdogál csendesen egy téren, amikor összetalálkozik álmai színészével, és ez a találkozó odáig jut, hogy kis erkölcsi aggályok mellett ugyan, de mégis egy szállodai szobában kötnek ki. Állítólag a hölgyike csillagászatot tanít, ám olyannyira buta, hogy ezt nem hisszük el neki. És a történet végén happy end, az ifjú pár újra egymásra talál, boldogan feledkeznek egymásba, dacára annak, hogy a nap folyamán mindketten házasságtörést követtek el.
Nem tetszik ez nekem, még akkor sem, ha Woody Allan.
A házasságtörés nem fagyi, amit elnyalogatunk, aztán elfelejtjük. A házasság pedig nem instant kávé, amit, ha vízbe öntünk, nagyjából iható lötty lesz, kinek gyengébb, kinek erősebb, attól függően, hogy adagolja az ember. Ha valaki házasságtörést követ el, soha többé nem lesz már ugyanaz az ember.
Szörnyű üzenetnek tartom, hogy a szexben tapasztalatlan férfinek direkt jól jön egy ki oktatás a prostitól, amivel tulajdonképpen a feleség is jól jár, “tanultabb” férjet kap vissza.
Talán azért is gondolkodtam ezen az epizódon olyan sokat, mert reggel, amíg vártam, hogy tíz óra legyen,beültem egy kávézóba, és ott beleolvasgattam egy női magazinba. Az olvasói levelek között egy nő kért segítséget a szakembertől, hogy szeretné megmenteni a házasságát, de igazából évek óta nem beszélnek a férjével, a szexuális kapcsolat hónapok óta megszűnt köztük, nem érti, miért, de a férje azt mondta, úgy érzi, érzelmileg eltávolodtak, és el akar menni egy másik nőhöz.
Fatalista hozzáállás az, hogy hagyjuk a dolgokat történni úgy, ahogy.
Azt mindenki tudja, hogy a veteményeskertet gondozni kell, ha már elültetted a magokat, palántákat, elengedhetetlen az öntözés, ha nincs eső, ki kell húzkodni a gazt, le kell irtani a kártevőt, mert különben NEM LESZ TERMÉS.
Akkor az miért olyan furcsa, hogy a házasságon, ahhoz, hogy jó legyen, dolgozni kell? Tenni kell érte, ápolni ugyanúgy, mint a veteményest. Beszélgetni kell egymással, sokat. Meg kell ismerni a másikat, a gondolatait, a véleményét, az érzéseit, hiszen közös az életünk, közösek a céljaink – legalábbis egy részük -, így hát nem a pszichológusnak kell elmesélni külön-külön, hogy milyen sz*r az élet, hanem a férjjel/feleséggel agyalni azon, mit is tehetnénk. Ha pedig feltűnik a színen a harmadik, esélyt sem szabad neki adni.
A fogyasztói társadalom sugallja azt, hogy “dobd el, és vegyél újat”. Ezért az emberek az indokoltnál gyakrabban cserélik le különböző berendezési tárgyaikat, gépeiket, csak mert az új szebb és jobb (vagy nem – de annak tűnik). A házasság nem ilyen. Az nem úgy van, hogy hát, ez a kapcsolat ennyi volt, kifújt,elválunk, aztán újrakezdünk. Lehet, és kell is azért tenni, hogy ne így legyen! A szerelem meg tud újulni, az nem egy szellem, ami itt volt pár évig, aztán tovalebegett máshová. Fel lehet éleszteni, de azon dolgozni kell.
Nem másnál gyűjteni a tapasztalatokat.

Uff, beszéltem.