Amikor a tanév végén Zsófi zongoratanárnőjének vittünk egy cserepes gerberát, az átadás pillanatában megcsillanni láttam a megajándékozott szemében valamiféle előzetes bűntudatot. Sajnálkozva nézett a szép kis gerberára.
– Csak nem te is…? Nálad sem élnek sokáig? – kérdeztem együttérzően.
– Nem…sajnos, mindig megfeledkezem róluk – fakadt ki.
Tudtam, miről beszél.
Mert, én szeretem a virágokat. A virágzókat és a zöldeket egyaránt, kint, bent, mindenhol, másoknál mindig megcsodáltam a burjánzó életet, és közben azon gondolkodtam, nekem miért nem megy ez?
Anyám, aki a szememben valóságos dísznövénykertész, hatalmasra növesztette a lakásukban ugyanazokat a növényeket, amelyek nálam alig-alig mutattak fejlődést egyik évről a másikra. Rengeteg növényt nekem adott, én meg sorban pusztítottam ki őket, noha nem tudatosan. A helyzet az, hogy megfeledkeztem róluk, a szükségleteikről. A leggyengébb láncszem volt mindig az, amelyről észbe kaptam: amikor már teljesen lekonyult, öntöztem bőszen, bűntudattal.
Virággyilkos vagyok – döbbentem rá egyszer, amikor két elszáradt növénnyel ballagtam a kuka felé. Miért van az, hogy csomó dologban jónak, sőt, kimondottan ügyesnek érzem magam, de valahogy a virágokkal nem találom meg a közös hangot…? Még azt sem lehet mondani, hogy nem lehet rám élőlényeket bízni, mert hát, lám, négy gyermekem egyenletesen és szépen fejlődik, és a kutya is életben van.
Az előzmények fényében kicsit megrémültem, ám az élet új kihívásának tekintettem, amikor családostól külföldre költöző barátnőm azzal állt elő, nekem adná néhány kedves növényét, gondozzam őket eztán én, itt a házban nálunk biztosan elférnek.
.JPG)
Nem tudom, érezte-e hangomban a bizonytalanságot, félve mondtam igent, noha örültem a készen kapott nagy növényeknek, előre tartottam attól, mi lesz, ha ezeket is kipusztítom, mint sok korábbit. Itt az alkalom, hogy megváltozzam hát ezen a területen is, gondoltam, majd ellenálltam a fejemben zengő “virággyilkos! virággyilkos!” vádaskodásnak, és hazaszállítottam a zöldeket. Tizenegy kisebb-nagyobb cserepest.
Elhelyeztem őket itt-ott, barátnőmtől kapott instrukciók alapján – melyik fényigényes, melyik kevésbé -, és azóta NAGYON próbálok figyelni, hogy megfelelő időközönként öntözzem őket. Éva tápoldatot is adott a növények mellé, és igen, jénahát, fejlődnek a zöldek!
Igaz, annyira a lakáson belüliekre koncentráltam, hogy a nyár elején, az udvaron ültetett két sor büdöskéről megfeledkeztem – vagy inkább hadd mondjam úgy, a természet gondjaira bíztam őket, de hát, a természet idén nyáron nem volt kegyes a növényvilághoz. Sejthetitek.
Szóval, nem tudom, hogy fog ez alakulni. Én és a növények. Lehet, hogy öreg koromra összebarátkozunk.
Ti hogy vagytok ezzel? Ösztönösen működik? Tanulható?
A virágok érdekében kerülöm őket. A lakásban és az erkélyen fellelhető egyedek pedig csak és kizárólag a férjem gondoskodásának köszönhetik életüket. Így megy ez nálunk.
Is-is. Nekem az első egy dracéna volt, aki túlélte a ténykedésemet, már tizenegy éves. Talán a felnőtté válás hozta meg ezt is: az első önálló lakásunk növénye volt, előtte mindenki kipusztult. De volt, van egy kivétel, egy hoya azaz viaszvirág: ő már huszonéves. Évekig csak három levele volt, de kitartottam és nem mondtam le róla, most meg már hatalmas virág 🙂
én is virággyilkos vagyok. De van két növényem, ami már 6 éve megvan, és van egy harmadik, ami már két éve. Nagyon hálás vagyok nekik érte. Az egyik kifejezetten szárazságtűrő, még fejlődik is. A másik legalább életben van, a harmadikat így két év után talán átültetem az 5 cm átmérőjű cserépből, ami feldől már, ha nincs kitámasztva, mert 20 cm-re magasodik belőle…
Nekem is van priuszom virágügyileg. Viszont, amikor a lányom elsős lett megláttam a környezetismeret könyvben, hogy tananyag a virággondozás. Választottam egy “neki minden mindegy” növényt. Most kezdjük a harmadikat, és több újraélesztést megélt már a vizipálmánk, de köztünk van!
Egy barátnőm egyszer azt mesélte, hogy a növények éreznek, beszélnek és ő hallja őket. Ha nem ad nekik vizet, sírnak: szomjasok vagyunk, eltörik a szárunk, fáj a levelünk – így mindig figyel rájuk, naponta odamegy mindegyikhez. Ez olyan nagy hatással volt rám, hogy azóta én is sokkal jobban figyelem a növényeim igényeit – hátha tényleg éreznek és beszélnek :-)).
Mivel nekem is gondjaim vannak ezzel, így Férj átvette ezen feladatot. Azóta gyönyörűek a virágaink.
Tegyél egy kis sétát felénk! Láttad már a kertünket? Apósom meg anyósom ezernyi tanáccsal el tudnak látni, ők nagyon értik a “virágosodást” 🙂
Nem értem miként és hogyan, de az életemben kapott majd összes növény kimúlt. Amelyek nem, azok csak azért, mert Anyukám megmentette őket… Dóri Klári
A virággondozás szerintem tanulható… Ugyanúgy, ahogy a főzés. Csak motiváció kérdése az egész. Én is hiszek abban, hogy a növények éreznek és beszélni kell hozzájuk, figyelni rájuk. Szóval fel a fejjel, érdemes megpróbálni!
Virággondozásból rendre elégtelent kaptam én is. Egészen addig, míg a mostani párommal meg nem ismerkedtem. Ő fanatikus levendulatermesztő – ajánlom figyelmedbe ezt a növényt a büdöske helyére a kertbe! Két igénye van csupán a drágának: sok-sok-sok napfény és semmi pangó víz. Ha ezt megadod, akkor ő jól fogja érezni magát. Hasonló igényeket támaszt a rozmaring is, annyi többlettel, hogy ha szabad földben tartod, akkor télen a ráfagyó ónos esőtől és hólétől kimúlhat. És miután ezt a két növényt szabad földben életben tudtam tartani, az idén meg mertem próbálkozni cserépben olyan ehető növényekkel, mint a bazsalikom, tárkony, menta, citromfű. A motiváció a hasam volt és bejött. És arra is rájöttem, hogy rettentő fontos, hogy honnan szerzed be a növényeket – a nagy áruházláncok gyorsan teremsztett, gyorsan kimúló cserepes fűszernövényeit hanyagold – ott az a cél, hogy mielőbb vásárold meg az újabbat. Piacon, tejfölöspohárban vagy újságpapírban, idős néni által árult erős szárú, vastag gyökérzetű növény, vagy szomszédasszony elburjánzott bozótjából ritkított egyed valószínűbb, hogy megmarad. Sok sikert – ez is menni fog, akárcsak a főzés, ott sem a macaronnal kell kezdeni. Anikó
Szerintem az egyik titka a növénytartásnak, hogy szem előtt legyenek, hogy ráláss a földjükre. Elhaladsz mellettük és látod, hogy száraz a földjük, megöntözöd…életben marad. :)A másik, hogy ne legyen túl sok növényed, mert sok más dolgod is van biztos.:)Én minden nap végignézem az összeset, de azért, mert szépek is és szeretem őket nézni. Virágzik,megszagolgatom, meglocsolom, ha száraz a földje. Ha csak valami jelentéktelen gazod van, ami nem is tetszik, akkor nem teszed feltűnő helyre, nem nézel rá gyakrabban stb. és így tönkremegy. Ami tetszik, büszke vagy rá, azzal foglalkozol és életben marad. Talán ez lehet a titok. 🙂
Csatlakozom az előttem szóló virággyilkosokhoz. A bejegyzésed alapján rá kellett jönnöm, hogy én is az vagyok, szinte menthetetlenül. Bár próbálkozásaim vannak, de annak általában az az eredménye, hogy nagy buzgalmamban átültetem, őrült módra meglocsolom, tápozom, stb. – még több növényt teszek el láb alól, mintha csak hagynám őket szép csendben kimúlni. Egyébként nem kétlem, hogy tanulható, de a belső hozzáállás valahogy nem változik, egyszerűen elfeledkezem róluk. A férjem is úgy biztatta egy kollégáját, aki nem akar családot a jelenlegi barátnőjével, mert annál minden növény kihal, hogy látod, az én feleségemre se lehet rábízni egy cserép virágot, de a két fiunkat anyaoroszlánként nevelgeti. :))
Virággyilkos vagyok… sajnos. Tényleg semmi nem marad meg nálunk, még a kaktusz is elkocsonyásodott, vagy a mi a csudát csinált nem tudom, de egyszer csak magától kettétört széltében… Már nem próbálkozom, talán majd egyszer adok magamnak még egy esélyt!
Szia!Tanulható is és születni is lehet rá. De még ha született kertész vagy, akkor is sokat kell tanulnod róluk ;). Ha máshogy nem is, megfigyeléssel, ami akár ösztönös is lehet. Egyébként Dóri jót mondott, ha folyton szem előtt vannak, csak nem felejti el az ember az öntözést…Szerintem akkor lehet azt mondani a növényekről, állatokról, gyerekekről stb. hogy szeretem őket, ha gondoskodom is róluk folyamatosan, nem csak akkor, ha a növény már kóróvá száradt, a kutya összevizelte a lakást mert nem vittem le reggel óta sétálni, a gyerekhez meg behív a tanár, mert három hete nem írt házi feladatot…mindehhez persze idő is kell, ezért nekem nincs is szobanövényem egy hibiszkuszt leszámítva mert tudom, hogy nem tudnám rendesen gondozni.De menni Neked menni fog, mint többen is írták, a motiváltság a fontos, azt meg – a motivációt – most megkaptad :)!
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.