Pénteken el kellett mennünk Siófokra, mondtam a férjemnek, akkor tegyünk úgy, mintha kirándulnánk. Úgyis ránk fér. Pihenjünk.
Bent a belvárosban volt dolgunk; az ügyünket elintéztük húsz perc alatt, majd szétnéztünk a Fő téren, ahol éppen a Márton-napi pálinkafesztiválhoz pakoltak ki az árusok a víztorony körül.
A víztorony.
45 méter magas, 100 éves épület gyönyörűen felújítva. Hallottam róla a nyáron egy ismerősömtől, hogy valami szuper kis Samsung élményközpont van benne fent, a bár felett. Kíváncsi voltam. Meg is néztem indulás előtt a víztorony honlapján, hogyaszongya:
A jövő érintése a Víztorony Samsung élményközpontjában. A város felett forogva kápráztatja el Önt a legújabb technológia. Egy kényelmes székben helyet foglalva élvezheti a 360 fokos, lélegzetelállító balatoni körpanorámát. Eközben a Samsung Surface2 érintőképernyős asztalokon, néhány ujjmozdulattal lenyűgöző világ nyílik meg Ön előtt.
45 méterrel a város felett a jövő technológiájával találkozhat, egy ital és édesség mellett a lenyűgöző kilátásban gyönyörködhet. Az élmény garantált.
Élményt akartam. A jövő érintését. Legújabb technológiát. 360 fokot. Kényelmes széket. Kávét.
– Bemenjünk, vagy előbb hagyjuk magunkat kiraboltatni azokkal a grill-bódésokkal? – kérdeztem férjemet arra utalva, hogy a pálinkafesztiválra már kipakolt üzletek közül a jó illatokat árasztó “grill” feliratúnál együnk-e valamit, mert a torony jegyárus hölgyétől megtudtuk, hogy ott fent kávézó-bár van, ebéd nincs.
– Na – viccelődtem -, eszünk előbb jó magyaros-grilles-lehúzóst?
Nem gondoltam, hogy ekkora vicc lesz. Két darab (igaz, jó nagy darab) kolbászért mustárral, két darab uborkával, illetve az egyikhez sült burgonya (három szem+némi hagyma) fizettünk 3200 forintot. A bennünket kiszolgáló lány titkosírását, amit gondosan rejtegetett előlünk, addig tudtam követni, hogy a kolbászunk 1600 forint volt. A blokkunkon csak egyben volt feltüntetve az ár, nem tételesen, persze.
Mi került ennyibe? Biztosan a mustár, gondoltam, mert abból annyit kaptunk, hogy további három adag kolbászhoz is elég lett volna.
– Miért nem reklamálunk? – dohogtam emberemnek.
– Mert te sem vagy olyan, meg én sem vagyok olyan. Csak azt tudom, hogy többet itt nem eszem – mondta erre ő.
Már kissé nyomott hangulatban voltam, amikor megvettük a jegyet a víztorony aljában. 800 a felnőtt, 600 a diák/nyugdíjas jegy ára, és minden egyes belépő mellé jár egy Szentkirályi ásványvíz. Hú, de jó, mondtam a jegyárus hölgynek, úgyis olyan szomjas vagyok.
De kiderült, a vizet csak kifele menet kaphatjuk majd meg, mert a bárnak nem jó biznisz, ha a látogatókat már érkezéskor elhalmozzák ásványvízzel.
Jó, akkor legyen előbb egy kávé.
Felmentünk a szuper lifttel, nagyon jó, hogy ki lehet látni helyenként, hogy épp milyen magasan tartunk, és elég gyors is. A bárnál áll meg. Kézenfekvő, hogy az ember iszik valamit, ha már vizet nem kapott lent, ugye. Két lattét rendeltünk, és helyet foglaltunk a modern, piros-fehér szín uralta kávézóban, amely az Oxigén bár nevet viseli. Kilátás a városra, és két szerencsés, aki a középső asztalnál foglal helyet, szippanthat egy kis 95%-os tiszta oxigént egy mikrofonos fejhallgatónak tűnő eszközből. Sajnos, a belső tér tervezésénél nem gondoltak arra, hogy kabátban is érkeznek vendégek, sehol nem volt fogas, és ez a figyelmetlenség sajnos a mosdóban is megjelent; egy kis akasztó sokat javítana a helyzeten.
A kávét megittuk, így aztán felmentünk a várva várt Samsung élményközpont szintjére.
Nahát, jöttünk rá ekkor, hiszen itt is fogyaszthattunk volna; a kör alakú terem külső, egy méteres forgó sávján monitor-asztalok helyezkednek el székekkel, tehát ugyanúgy lehet kávézni, mint a bárban. Leültünk az egyik Samsung monitorhoz, és miközben forogtunk körbe, vártuk a jövő érintését. De a monitor sötét volt. Megnéztem a többit, azok is. Lementem a bárba, ahol udvariasan megkérdeztem a felszolgálót, hogy ugyan, hol kell bekapcsolni azokat a monitorokat?
– Azok csak este működnek – mondta -, sötétedés után.
Megesküdött, hogy ez mindig is így volt, és én már ezek után csalódottan ültem vissza a a körbeforgó asztalunkhoz, hogy legalább a panorámát megnézzem, ha már a jövő high-tech érintése elmarad. Az a helyzet, hogy az épület műemlék jellegéből adódóan nyilván nem lehetett változtatni az ablakok magasságán. Ám ezekről a bútorokról egy felnőtt ember gyakorlatilag az asztalra feküdve tud gyönyörködni a panorámában, ha nagyon akar.
Én már nem akartam annyira.
Azért lementünk a bár alatti szintre, ahol a weblap ígéretének megfelelően akadálytalanul körbesétálhattunk 360 fokot, mert ezt most tényleg, de lehet, hogy az idegtől kissé elfogult voltam negatív irányba, mert a panorámától a legkevésbé sem állt el a lélegzetem.
– Roppant csalódott vagyok – mondtam a földszintre visszaérve a meglepett jegyárus hölgynek barátságos, ám határozott hangon. – Nagyon kíváncsi voltam erre a Samsung élményközpontra, de kiderült, hogy az csak sötétben működik.
– Ja… – mondta meglepetten – hát nem is mondta… Ha mondta volna…
– De hát sehova nincs kiírva, hogy ez tulajdonképpen a nyitva tartás utolsó óráiban használható csak – folytattam. – Kifizettük ugyanazt az árat, mint az este jövők, és elmaradt a nagy élmény.
– Az estieknek meg nincs ez a panoráma – vágta ki magát a jegyárus hölgy szorult helyzetében.
– Ez akkor sem korrekt így – kötöttem az ebet a karóhoz, és a panorámát sem minősítettem, éreztem, hogy ezúttal nem lennék objektív. – Rajtam kívül még soha senki nem tette szóvá? Írják rá a jegyre vagy függesszék ki egy kis táblára, és megoldott a probléma.
– Hát lehet… – bizonytalankodott a hölgy – De nem gondoltam, hogy azok a játékok magát érdeklik. Azok gyerekeknek valók.
– Szeretek játszani – vallottam be, majd ittam rá egyet az ajándék Szentkirályi vízből. Már járt, kifelé, ugye.
Még füstölögtem, amikor kiléptünk az ajtón. Balra néztem, a grillesek irányába, és kijelentettem emberemnek:
– Most pedig odamegyek, és megmondom nekik, hogy mit képzelnek.