Megjöttem

Nem azért hagytam fenn két napig a szavazásról szóló bejegyzést, mert ezzel szerettem volna nyomatékosítani a kérésemet, hanem mert a jó sorsom úgy hozta, hogy baráti meghívásnak tehettem eleget Sopronban, nagyobbik lányommal együtt.Csajos programra vártak bennünket.
Minden nagyon klassz volt, és még írtam is volna róla, ha történetesen a háziaknak nem csak egy svájci billentyűzetű laptop állt volna rendelkezésükre, amelyen bár sok ékezetes betűt elő lehet varázsolni így-úgy, de nincs rajta ó, ű, í, ő, ú, és ez kissé gátat vetett közléskényszeremnek. Pedig történtek érdekes esetek, kettőt még ma el is mondok – többet nem, mert késő van.
Szóval, kedden délután érkeztünk a városba, és vendéglátóinkkal rögtön egy nagy sétát tettünk a központban.

fotó: wollner.hu

A tűztoronyhoz – amely felújítás alatt áll épp most – közeledve elhaladtunk a Hotel Wollner előtt, amelyről bennszülött idegenvezetőm elmesélte, hogy belső függőkertje van, amit ő sem látott soha, csak egy ismerőse mesélt róla, aki korábban megszállt ott. Már elhagytuk a szálloda épületét,amikor úgy döntöttünk, visszalépünk kissé, és csak a kapualjába benézünk. Egy idősebb házaspár állt ott, indulásra készen, ám kedvesen beljebb invitáltak bennünket.
– Jöjjenek, nézzenek körül – mondta a hölgy.

– Igazából csak hallottuk, hogy itt van egy függőkert… – kezdte vendéglátóm.
– azt esetleg meg lehetne nézni…? – folytattam bizonytalanul én.
– Hát megmutathatom – mondta sejtelmes mosollyal a tulajdonosnő, mert ő volt az. Férje hozzátette:
– Hadd mondjam el, én vagyok a kertész. A kertész is…
Nos, a hölgy körbevezetett bennünket, mintha valami elegáns külföldi befektetőcsoport lennénk, pedig csak két anyuka voltunk, és két tinédzser lány. Egyik ámulatból estünk a másikba. A hotel csodás, a függőkert szintén szép, ráadásul ott húzódik a régi városfal.
Meghatottan intettünk búcsút, miután kifejeztük sajnálkozásunkat, hogy momentán nem áll módunkban megvenni a szállodát. De ha egyszer az élet úgy hozná, hogy saját szállodám lehetne, ilyet szeretnék.
A másik rendkívüli élmény már barátaink háza előtt ért bennünket, amely a Lővérekben van.
Jelentkezzen, aki pontosan tudja, mit vagy kit takar a “lővér” szó.
Kiskoromban azt hittem, igazából nővér, csak elírták. Aztán később úgy gondoltam, egy testvérpárról van szó, mondjuk Lővér Károly és Lővér Géza, akiké volt az egész hegy (ott laktak a Lővérek, ugye), de szépen apránként elkártyázták, ezért vannak ott ilyen zsebkendőnyi telkek csillagászati áron. Ebbe az elképzelésembe cseppet bezavart, hogy Löverek-ként is láttam kiírva, de ezen viszonylag hamar túltettem magam, azonban mégis éreztem, hogy valami nem stimmel.
Szóval, felgyalogoltunk a házhoz egy kis kavicsos úton, és ott jutott eszébe házigazdámnak, hogy a kulcs egy másik családtagnál maradt, aki nincs a közelben. Néhány telefon után biztosítva lettünk afelől, hogy hamarosan bejutunk, addig is csak ott ácsorogtunk a kapuban. Egyszer csak arra jött egy idős bácsi és egy néni.

Fotó: panoramio.com

– Elnézést, erre van a hősi temető? – kérdezték.
– Hát, sajnos ahhoz elég sokat vissza kell menni – mondta bennszülött barátnőm, majd elmagyarázta az utat.
– Na, akkor azt most már kihagyjuk – döntött a néni. – Mondtam Károlynak, sétáljunk el oda, nagyon régen nem jártam már arra. Én 84 vagyok, Károly 90. Van ott egy emlékmű, egy propelleres, a Molnár Janié, akit 1944-ben lelőttek, és személyesen, jól ismertük. Gondoltam, megnézhetnénk… De mindegy, majd a következő ötven évben valamikor sort kerítünk rá. Ezek szerint, ha itt lemegyünk, már majdnem otthon is vagyunk. A Csalogány utcában van az én lővérem.
A micsodája?? Lővére??? Hát igen, az. Végre kiderítettem: a lővér szó kis telket jelent. Tehát nincs szó se Lővér testvérpárról, se nővérekről, csupán kis telkekről.
Egyébként azt is megtudtam, hogy a néni minden nap egy órát úszik.
Szépen elsétáltak aztán, megköszönve az információt. Mi meg csak álltunk ott, és örültünk, hogy nem volt kulcsunk.