Szigligeti bicajtúra

Szeretem ezt a Balaton körüli bringautat, minden fogyatékossága ellenére; mert ugyan lehetne szélesebb, sok helyen úgy alánőttek és felpúposították a fák gyökerei, hogy már-már balesetveszélyes, nem minden települési önkormányzat nyíratja tisztességesen a ránövő növényzetet, néhol igen-igen rossz minőségű anyaggal burkolták, az aszfaltba rengeteg kavicsot szórtak (jó lesz ezeknek az is, örüljenek, hogy van) és hát a gyalogosok is birtokba veszik helyenként – mivel járda, az nincs. Ha meghúznák magukat alázatosan a bicikliút egyik szélén, teljesen rendben volna – de nem, sokszor széltében-hosszában bóklásznak össze-vissza, a kerékpáros meg nem győz csengetni, hogy hát, kérem szépen, én is mennék.
Szóval, mindezekkel együtt szeretem ezt a kerékpárutat. Mert szeretem a Balatont, szeretem nézni a vizet, miközben haladok mellette, mert minden pontról másmilyen.
Három gyerekkel vágtam neki tegnap a Vonyarcvashegy-Szigliget távnak, ami egyáltalán nem sok, nagyjából 16 kilométer. Vendéggyerekünk, Levi (12), illetve két sajátom, Bence (12) és Zsófi (9) voltak útitársaim.
Úgy terveztem, hogy odafelé megállunk Balatongyörökön fürödni, aztán Szigligeten ebédelünk, ha bírják a gyerekek, felmegyünk a várba, ha nem le a strandra, aztán majd valamikor késő délután hazatekerünk.

Dús hajamba tép a szél – itt még frissen és fiatalosan mindenki. “Móni néni,én is benne vagyok? – kiabált Levi hátulról. “Nem tudom, Levikém, majd ha megállunk, megnézzük…” Benne van.

Első megállónk volt a fenti képen látható balatongyöröki Soós-öböl. Meg kell becsülni, mert az északi parton ritka a szabadstrand – igaz, ez hivatalosan nem is az, de mégis, legalább fürödni lehet. A tábláról kiderül, hogy ez a partszakasz 1927-től a Soós család villájához tartozott, vízjoguk volt rá közel 30 éven át, ők is tartották karban. A falubeliek nevezték el Soós-öbölnek a helyet.
Itt fürödtek a gyerekek, élvezték, mert jó hullámos volt a víz.

Én a cuccot őriztem, meg fényképeztem.
A fürdés után továbbindultunk, egy ivásnyi szünettel meg is érkeztünk Szigligetre, a faluba vivő útnál azonban megálltunk, és ebédeltünk a Paprika csárdában. A gyerekek a szokásosat – rántott sajt, rántott szelet – ették, én pedig vargányamártást zsemlegombóccal! Soha nem ettem még ilyet. Nagyon jó volt.
Bár pincérünk mintha kicsit megszeppent volna a hirtelen beállított öt asztalnyi vendégtől, nem is biztatott azzal, hogy hamar megkapjuk a rendelésünket, mégis, viszonylag gyorsan megebédeltünk.

Az ebéd után fagyi ígéretével csalogattam be kis csapatomat a faluba, így aztán újabb megálló következett, ami egyúttal a végállomást is jelentette: kiderült ugyanis, hogy Zsófi bicaja defektes. Bár most már nagyon sok helyen ki van írva a bicikliúton, hogy hol foglalkoznak javítással, meg volt adva egy szigligeti cím is, a könnyebbik utat választottam: látva a csapat elcsigázottságát, telefonáltam Apának, jöjjön el értünk… Bevártuk szépen a nagyvonalúan Kastély kávéháznak nevezett műintézetben, megkóstoltuk a fagyit, a sütiket, én még a kávét is.

Noha a krémesen sajnos növényi hab volt, és a krémben érezhető csomók, elnéztem, mert egyrészt a kiszolgálás nagyon kedves, másrészt a süti tésztája igazán finom volt.
Apára várva már csak bohóckodtunk, a kapubejáróban leparkolt rendőrautó mellett.

És aztán jött ő, a mi megmentőnk, berakosgatta a gyerekek bicajait az egyterű nagy terébe, beszálltak a kölköcskék is, és elbúcsúztunk – nekem még le kellett dolgoznom az elfogyasztott süteményt. 40 perc alatt értem haza.
Útközben végiggondoltam, milyen tanácsokat adhatnék kezdő gyerekes biciklitúrázóknak, mert azért ez sem úgy megy, hogy gyerecipóhammbekaplak.
Egyelőre a következők jutottak eszembe:
1. Ne tűzzünk ki irracionális távot.
Ha nem szokta a paraszt a szántást, úgy értem, a feneketek a biciklinyerget, eszetekbe ne jusson körbetekerni a Balatont. Az közel 200 kilométer, arra bizony gyúrni kell. Ahogy mondtam, fenékkel – mert a láb, a hát, a váll, a kéz, az hagyján. A nyereg tud igazán nagy meglepetéseket okozni.
Kis távokkal kell kezdeni, 15-20, 30 kilométer, hogy a gyerekek ne utálják meg a tekerést.
2. Előre beszéljük meg, pontosan mennyit megyünk, mikor, illetve hol állunk meg.
Ne a nyavalygások sűrűsödése határozza meg, hogy mikor tartunk szünetet, mert az rettentő demoralizáló, mint ahogy a túl gyakori meg-megállás is: minél többször állunk meg, annál nehezebb újra elindulni. Egyesek már arra is vetemednek, hogy fetrengenek a fűben, hangos “nem bírom, nem bírom” felkiáltásokat hallatva. Az ilyesminek vessünk hamar véget, nehogy továbbterjedjen. Másrészt meg, dehogynem bírja. Sokkal többet bír, mint gondolná.
3. Használjuk ki a vasúti, vízi közlekedés biztosította lehetőségeket.
Elég unalmas lehet, ha mindig csak ugyanazokat a távokat tesszük, meg, fordulás, vissza. Mi már tavaly is többször úgy bicajoztunk, hogy mentünk, ameddig bírtunk, aztán ahol elegünk lett, vonatra szálltunk, és hazajöttünk. A biciklinek is kell jegyet venni, ez tavaly, ha jól emlékszem, 190 forint volt.
Hajózni is lehet, akár a komppal Tihany és Szántód között, akár más sétahajókkal, de arra számítsunk, hogy ezek nagyon lassúak. 
4. A megfelelő felszerelés.
Az innivaló, az nagyon fontos, amúgy meg, ha pénzünk van, tudunk itt-ott lángost, bármit venni. Én felspéciztem a biciklimet, most már nemcsak elöl, hanem hátul is van kosaram, ráadásul hatalmas, általában én viszem a cucc nagy részét –  mert mi kell még: törölközők, fürdőruhák.
Amúgy, ha hosszútávon szeretnénk tervezni a biciklizéssel, érdemes beszerezni bélelt biciklisnadrágot, mert tényleg jó.

Szerintem a legfontosabb az, hogy úgy ügyeskedjünk, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, és ne szegjük kedvüket azzal, hogy mindenféle lekvár népségnek elmondjuk őket. Ha kevesebb táv megy, hát akkor ez van. Legközelebb majd megy több is. Csak mozogjanak sokat.