A cukrászda telefonszáma:

06301478870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-18

Szeretem ezt a Balaton körüli bringautat, minden fogyatékossága ellenére; mert ugyan lehetne szélesebb, sok helyen úgy alánőttek és felpúposították a fák gyökerei, hogy már-már balesetveszélyes, nem minden települési önkormányzat nyíratja tisztességesen a ránövő növényzetet, néhol igen-igen rossz minőségű anyaggal burkolták, az aszfaltba rengeteg kavicsot szórtak (jó lesz ezeknek az is, örüljenek, hogy van) és hát a gyalogosok is birtokba veszik helyenként – mivel járda, az nincs. Ha meghúznák magukat alázatosan a bicikliút egyik szélén, teljesen rendben volna – de nem, sokszor széltében-hosszában bóklásznak össze-vissza, a kerékpáros meg nem győz csengetni, hogy hát, kérem szépen, én is mennék.
Szóval, mindezekkel együtt szeretem ezt a kerékpárutat. Mert szeretem a Balatont, szeretem nézni a vizet, miközben haladok mellette, mert minden pontról másmilyen.
Három gyerekkel vágtam neki tegnap a Vonyarcvashegy-Szigliget távnak, ami egyáltalán nem sok, nagyjából 16 kilométer. Vendéggyerekünk, Levi (12), illetve két sajátom, Bence (12) és Zsófi (9) voltak útitársaim.
Úgy terveztem, hogy odafelé megállunk Balatongyörökön fürödni, aztán Szigligeten ebédelünk, ha bírják a gyerekek, felmegyünk a várba, ha nem le a strandra, aztán majd valamikor késő délután hazatekerünk.

Dús hajamba tép a szél – itt még frissen és fiatalosan mindenki. “Móni néni,én is benne vagyok? – kiabált Levi hátulról. “Nem tudom, Levikém, majd ha megállunk, megnézzük…” Benne van.

Első megállónk volt a fenti képen látható balatongyöröki Soós-öböl. Meg kell becsülni, mert az északi parton ritka a szabadstrand – igaz, ez hivatalosan nem is az, de mégis, legalább fürödni lehet. A tábláról kiderül, hogy ez a partszakasz 1927-től a Soós család villájához tartozott, vízjoguk volt rá közel 30 éven át, ők is tartották karban. A falubeliek nevezték el Soós-öbölnek a helyet.
Itt fürödtek a gyerekek, élvezték, mert jó hullámos volt a víz.

Én a cuccot őriztem, meg fényképeztem.
A fürdés után továbbindultunk, egy ivásnyi szünettel meg is érkeztünk Szigligetre, a faluba vivő útnál azonban megálltunk, és ebédeltünk a Paprika csárdában. A gyerekek a szokásosat – rántott sajt, rántott szelet – ették, én pedig vargányamártást zsemlegombóccal! Soha nem ettem még ilyet. Nagyon jó volt.
Bár pincérünk mintha kicsit megszeppent volna a hirtelen beállított öt asztalnyi vendégtől, nem is biztatott azzal, hogy hamar megkapjuk a rendelésünket, mégis, viszonylag gyorsan megebédeltünk.

Az ebéd után fagyi ígéretével csalogattam be kis csapatomat a faluba, így aztán újabb megálló következett, ami egyúttal a végállomást is jelentette: kiderült ugyanis, hogy Zsófi bicaja defektes. Bár most már nagyon sok helyen ki van írva a bicikliúton, hogy hol foglalkoznak javítással, meg volt adva egy szigligeti cím is, a könnyebbik utat választottam: látva a csapat elcsigázottságát, telefonáltam Apának, jöjjön el értünk… Bevártuk szépen a nagyvonalúan Kastély kávéháznak nevezett műintézetben, megkóstoltuk a fagyit, a sütiket, én még a kávét is.

Noha a krémesen sajnos növényi hab volt, és a krémben érezhető csomók, elnéztem, mert egyrészt a kiszolgálás nagyon kedves, másrészt a süti tésztája igazán finom volt.
Apára várva már csak bohóckodtunk, a kapubejáróban leparkolt rendőrautó mellett.

És aztán jött ő, a mi megmentőnk, berakosgatta a gyerekek bicajait az egyterű nagy terébe, beszálltak a kölköcskék is, és elbúcsúztunk – nekem még le kellett dolgoznom az elfogyasztott süteményt. 40 perc alatt értem haza.
Útközben végiggondoltam, milyen tanácsokat adhatnék kezdő gyerekes biciklitúrázóknak, mert azért ez sem úgy megy, hogy gyerecipóhammbekaplak.
Egyelőre a következők jutottak eszembe:
1. Ne tűzzünk ki irracionális távot.
Ha nem szokta a paraszt a szántást, úgy értem, a feneketek a biciklinyerget, eszetekbe ne jusson körbetekerni a Balatont. Az közel 200 kilométer, arra bizony gyúrni kell. Ahogy mondtam, fenékkel – mert a láb, a hát, a váll, a kéz, az hagyján. A nyereg tud igazán nagy meglepetéseket okozni.
Kis távokkal kell kezdeni, 15-20, 30 kilométer, hogy a gyerekek ne utálják meg a tekerést.
2. Előre beszéljük meg, pontosan mennyit megyünk, mikor, illetve hol állunk meg.
Ne a nyavalygások sűrűsödése határozza meg, hogy mikor tartunk szünetet, mert az rettentő demoralizáló, mint ahogy a túl gyakori meg-megállás is: minél többször állunk meg, annál nehezebb újra elindulni. Egyesek már arra is vetemednek, hogy fetrengenek a fűben, hangos “nem bírom, nem bírom” felkiáltásokat hallatva. Az ilyesminek vessünk hamar véget, nehogy továbbterjedjen. Másrészt meg, dehogynem bírja. Sokkal többet bír, mint gondolná.
3. Használjuk ki a vasúti, vízi közlekedés biztosította lehetőségeket.
Elég unalmas lehet, ha mindig csak ugyanazokat a távokat tesszük, meg, fordulás, vissza. Mi már tavaly is többször úgy bicajoztunk, hogy mentünk, ameddig bírtunk, aztán ahol elegünk lett, vonatra szálltunk, és hazajöttünk. A biciklinek is kell jegyet venni, ez tavaly, ha jól emlékszem, 190 forint volt.
Hajózni is lehet, akár a komppal Tihany és Szántód között, akár más sétahajókkal, de arra számítsunk, hogy ezek nagyon lassúak. 
4. A megfelelő felszerelés.
Az innivaló, az nagyon fontos, amúgy meg, ha pénzünk van, tudunk itt-ott lángost, bármit venni. Én felspéciztem a biciklimet, most már nemcsak elöl, hanem hátul is van kosaram, ráadásul hatalmas, általában én viszem a cucc nagy részét –  mert mi kell még: törölközők, fürdőruhák.
Amúgy, ha hosszútávon szeretnénk tervezni a biciklizéssel, érdemes beszerezni bélelt biciklisnadrágot, mert tényleg jó.

Szerintem a legfontosabb az, hogy úgy ügyeskedjünk, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, és ne szegjük kedvüket azzal, hogy mindenféle lekvár népségnek elmondjuk őket. Ha kevesebb táv megy, hát akkor ez van. Legközelebb majd megy több is. Csak mozogjanak sokat.

Ajánlott cikkek

19 Hozzászólás

  1. Nagyon szimpatikusak az írásaid, szeretem olvasni, nekem is van két fiam. Ez a biciklizős különösen tetszett, mert a rövid távokon már túl vagyunk,és én mindig a Balaton-kört próbálom erőltetni, nyári kirándulásként, jól megszervezve, de még nem győztem. De egyszer eljön az én időm is! Köszi ezt a blogot, minden este feldob! Andi

  2. A Soós-öböl partján töltöttem a nyarakat gyerekként:)Köszönöm, hogy megemlítetted, előjöttek a gyerekkori szép emlékek 🙂

  3. Még néhány biciklis bejegyzés és talán kedvet kapok a tekeréshez. Elméletben régóta tetszik a családi biciklizés de én már olyan rég ültem kétkerekűn, hogy be sem vallom. Szóval olvaslak és gyűjtöm a bátorságot. 🙂

  4. Kedden készülünk Szigligetre, a szokásos évi tíz napunkra, amit évek óta ott töltünk. 🙂 Pont jókor jött ez a beszámolód, most már még jobban vágyok rá, hogy ott fagyizhassak és fürödhessek kedvenc balatoni településünkön. 🙂 Mi is bérelünk mindig bringát, mi majd mindig onnan indulunk el a környékre. 🙂

  5. Ez az, csak így tovább!És a jó öreg hármas-szabály:Igyál, mielőtt megszomjazol; egyél, mielőtt megéhezel és pihenj, mielőtt elfáradsz!Hosszabb túrákon fogjátok majd igazán hasznát venni…

  6. Igen, sajnálatosan elharapózott az a szokás, hogy holmi pimasz gyalogos népség sétálgat a drótparipás nemesi közönség számára fenntartott utakon…nem átallanak elém és ivadékaim elé állni, holott mehetnének a csalitosban, susnyásban, ott van az ilyen pórok helye! Még ha szépen, alázatosan meghúznák magukat, s köszönnének alászolgájával, megtűrnénk ezt a rongyos, gyülevész bandát, ha már járda nincs, hát használják a MI utunkat, de nem, csak mennek, mint a kolompos ökör…Ui: én is kerékpározok, engem is bosszantanak néha a kerékpárúton andalgó gyalogosok, de ha nincs járda, azért nem várom el, hogy ALÁZATOSAN félrehúzódjanak, nem vagyok orosz junker.Barbi

  7. @MaimoniSzia! Bocs, nekem most nem jött le az irónia, ha ironizáltál, akkor persze feleslegesen húztam fel magam a szóhasználaton.És persze nem orosz junker, hanem orosz bojár, vagy porosz junker, úgy látszik túl sok Till Eulenspiegel sztorit olvastam mostanában…Barbi

  8. “Én a cuccot őriztem,”Svédországban vagyok most épp a férjemmel és a babával. Ma Stockholmon kívül kirándultunk, erdős részen, nem mindenhol lehetett babakocsival közlekedni, ezért volt ahol letettük a babakocsit, csak otthagytuk az erdőben az út szélén. Nem vitte el senki, pedig sok ember volt arra (közel volt a tengerpart, még fürödtek is). Nem kellett a cuccot őrizni. Mikor lesz ez otthon is így?

  9. Ez nagyon jó, bárcsak mi is eljutnánk idáig, hogy körbetekerjük a Balatont (vagy legalább csak egy részét). Örömmel olvasom az írásaidat, szeretem a recepteket is, de nagyon jó, hogy a mindennapjaitokról is írsz.

  10. Nagyon szeretem ezt a blogot!Idén mi staycation “özünk”.A Balaton sajnos igen távol esik tőlünk, de ez a biciklitúra beszámoló lelkesítő volt, annyira felvillanyozott, jó nektek, hogy ott lakhattok a közelbe! Olyan, mintha mindig nyaralna az ember!

  11. Móni, ezen a bejegyzésen most azonnal el fogom bőgni magam! Kilenc éve pont a balatongyöröki meg a vonyarci strandon dolgoztam, Keszthelyen laktam a nagynénéméknél, és ha tehettem, biciklivel mentem dolgozni. Jaj, de nagyon jó volt… őszintén szólva, nem tudom, meddig fogom még kibírni Debrecenben! Mondjuk, jövő nyáron megyünk a Balatonhoz, az biztos, de biciklizés csak óvatosan, a kicsi még csak egy éves lesz. De nagyon várom már!!!!

  12. Nagyon Jo lehetett , mi éppen hétfőn jártunk Szigliget fele. Dániában elek , bicajozos nemzet 🙂 A sisakot nem látom rajtatok viszont 😉 Itt azért komolyan veszik , majd mindenkinek van ..

  13. Hű, tényleg! Ott a pont! Tudtam, hogy nem stimmel valami a képeken. A sisak ugyan nem kötelező, de életet ment. Túrára kesztyűt is ajánlanék, de sisakot még városon belül is kéne. Gondolom, az autóban becsatolod az övet. Akkor is becsatolnád, ha nem lenne kötelező…

  14. Sisak nélkül nem engedem az enyéimet sem lakott területen kívül (15 és 17 évesek). A fiam most nőtte ki az övét, de ha túrázni mennének bringával, vennék neki újat. Amúgy klassz ötlet, sokan járnak Szigligetre vagy épp Badacsonyba innen (Vonyarc). Én inkább gyalogolok. Télen-nyáron, kutyával vagy anélkül. 🙂

  15. Örülök, hogy megosztottad velünk. Szeretek én is bicajozni. “AzUram” amatőr versenyző volt. Sosem enged védősisak nélkül a versenykerékpárral tekerni. Mindig mondja, hogy városban is használjam, a városi nézegetős bicajomhoz, s igaza van. Ápolónőként találkoztam olyan kerékpár – balesetet szenvedett agysérülttel, aki azért került a kerekesszékbe, mert nem volt sisakja……., s nem ő volt a hibás. Meggondolandó a viselése!Ildi

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük