Amint azt már félve elárultam, nem olyan régen ismét költöztünk. A rengeteg teendő miatt folyton tologattuk a szomszédokkal való összeismerkedést, tudjátok, az olyan sütivivős-bemutatkozósat. Bár a férjem szerint ezt a szomszédoknak kellene megtenniük, legalábbis az amerikai filmekben mindig a régi lakók keresik fel az újat egy nagy tál almás pitével (apple pie), de hát ez nem Amerika, mint tudjuk.
Tegnap este arra jutottam, hogy nem halasztható tovább a “barizás”.
Történt ugyanis, hogy este egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Bogyó veszettül ugat a szomszéd kerítésénél. Szokott ilyet tenni, az ő rendkívül jámbor kutyájukat rendszeresen bekóstolja. Most azonban buli volt a szomszédban, meg valamit nagyon pakolásztak hátul az udvarban, és hát ezt a mi kutyánk igen rosszul tolerálta.
Kilenc óra lehetett, amikor kiszóltam a kutyára, hogy most már aztán csönd legyen. Egy borízű hang ért el hozzám ekkor a szomszédból:
– A k…a anyádat…
Majd kiabálva nyomatékosította:
– A K…A ANYJÁT!!!
Gondolkodtam, hogy visszaszóljak-e, csak a pontosság kedvéért, hogy az én anyámról van-e szó, vagy a kutyáéról, de úgy döntöttem, részeg emberrel nem fogok vitába szállni. Dohogtam miatta sokat este magamban, hogy bármennyire ugat a kutya, megértem, hogy bosszantó, de azért ez mégis bunkóság… Úgy döntöttem, másnap egy tál sütivel elrendezem kapcsolatunkat, mert hát rossz szomszédság török átok, ugye.
Csokikrémes pitét sütöttem délelőtt, majd férjem és Zsófi társaságában becsengettünk a szomszédhoz.
Kedves hölgy nyitott ajtót, elnézést kértünk, hogy ennyi idő után, de hát, jobb későn, mint soha, bemutatkozunk. Átadtuk a sütit is, és bár nem akartunk bemenni, a szíves invitálásnak nem lehetett ellenállni. A hölgy összetrombitálta a családját, férjet, gyerekeket, mindenki rendkívül kedves volt és szimpatikus, sehogy sem passzolt a képbe az előző esti élmény. Óvatosan kezdtem bele, hogy hát a kutyánk még egy kicsit zavarodott lehet, hogy állandóan beleköt az övékbe – ó, mi azt nem is nagyon halljuk, mondták erre. Hát, tegnap este nagyon ugatott… – próbáltam mélyebbre ásni, mire szabadkozni kezdtek:
– Jaaj, mi kérünk elnézést, volt itt nálunk egy kis buli, aztán itt pakoltunk az udvaron, az egyik vendégünk, a Karcsi felesége elesett, ez meg még el is kezdett vele kiabálni, hogy a k…a anyádat, nem győztük csitítani, hagyja abba, mit szólnak a szomszédok, de hát ilyen, amikor iszik, nagyon bunkó.
Aha.
Szóval a Karcsi volt.
Nem is nekem kiabált.
Nem is a kutya miatt.
Még jó, hogy ezt tisztáztam.
A szomszédok meg tüneményesek. Jámbor ebükről pedig kiderült, hogy bombakereső rendőrkutya.
Tanulság?
Nagyon jó a történet! Mennyivel könnyebb lett volna annyival elintézni hogy bunkó a szomszéd és milyen jó, hogy nem tettétek! Vajon hány emberi kapcsolat futhat zátonyra a nem tisztázott félreértések miatt?
Igen, szerintem is ez benne a legnagyobb tanulság:)