Megtört a macaron-átok

Sokáig teljesen tudatosan tartottam távol magam a profi és hobbicukrászok között végigsöprő őrülettől, és MÁR CSAK AZÉRT SEM sütöttem macaront. Nem szeretek együtt hömpölyögni a tömeggel, így aztán kirekesztettem a látókörömből ezt a töltött mandulás habcsók-szerűséget, amelynek kötelező eleme a színezék, ami persze leginkább mesterséges.

Nade.

A balatonboglári Paletta Bistrobar tulajdonosa elkezdett először finoman, majd egyre határozottabban kérni, hogy a süteményeim mellé készítsek számára macaront is.

Na jó, mondtam, nem lehet az olyan nagy cucc.

Úgy gondoltam, biztosan túl van lihegve ez az egész, hogy 127 fokos legyen a cukorszirup, meg 5,5 deka fehérje, na persze, miért nem 5,125, hagyjanak már.

Elsőre hőmérő nélkül álltam neki, nem lett jó.

Másodszorra hőmérővel, de a hőmérő nem volt jó, a végeredmény újra csalódás.

Harmadszorra másik receptet választottam, már majdnem, de mégsem.

Negyedszerre gusztustalan, repedezett tetejű valamik születtek, ellenben rettentő rózsaszínűre sikerült színezni őket.

Ötödikre…igen, ötödikre sem.

Akkor már azt gondoltam, amit Bagaméri mondott mindig, hogy meg vagyok átkozva. Hogy nem hiszem el, annyiféle recept van a neten, van, amelyiket kifejezetten elronthatatlanként aposztrofáltak, és nekem az sem jött össze. Itt valami nincs rendjén.

És ekkor jött Dóri és Kitti. Utóbbinak nagy gyakorlata van a macaron-készítésben, előbbi pedig egyszerűen olyan aranyos volt, hogy elhozta hozzám őt. Utóbbit.

Nekiláttunk Pierre Hermé receptjének, amivel annak idején első csúfos kudarcomat vallottam. Vagyis, az még annyira nem is volt csúfos, a későbbiek fényében. És tádááám, ez lett az eredmény:

Majd elmesélem a részleteket is, de most örülök egy kicsit ennek.