Biciklivel benzinkúton

Útközben vettem észre, hogy lapos a hátsóm. Nagyon. Bekerekeztem hát a benzinkútra, megálltam a keréknyomás ellenőrzésére hivatott készüléknél, sztenderre raktam a biciklit, és elkezdtem küzdeni. Mert vagy a bicikli akart eldőlni, vagy a szelepre nem tudtam ráilleszteni a csövet.

Közben megállt mögöttem egy kisbusz, a sofőr mellett egy hölgy ült, mindketten láthatóan idegesek voltak, és a kisbusz vezetője járó motorral várta, hogy végezzek már.

Közben még mindig azzal kínlódtam, hogy a küllők között valahogy úgy rá tudjam tenni a szelepre azt a vacakot, hogy közben a lánctól ne legyen csupa olaj a kezem, és amikor már majdnem sikerült, a bicikli kezdett dőlni, nem felém, hanem kifelé. A sofőr még mindig járatta a motort, idegesen mutogatott, nem volt nehéz kitalálni, hogy engem szidnak; azt vártam, hogy dudálni kezd, és akkor odamehetek, megkérhetem, hogy pumpálja fel a kereket, legyen szíves, addig én majd nyomom a dudát. Mint ahogy ez egy pár évvel ezelőtti reklámban láttam, és nagyon tetszett.

De nem dudált.

Közben viszont odajött egy férfi a kútról, és megkérdezte, segíthet-e, és éppen arra járt egy ismerősöm is, ő meg fogta a biciklit. Így hárman, közös erővel felpumpáltuk a kereket. Nem volt egyszerű. Aztán szerényen odébb toltam a bringát, a kisbuszos meg nagy peckesen beállt a helyemre.

Mennyivel gyorsabban telt volna az idő neki is, ha segít.