Azok az olvasóim, akik mostanában találtak a blogra, bizonyára nem értik, kiről van szó; nos, javaslom felkeresni a “Szabóné” címkével ellátott írásokat, hamar kiderül.
 |
| Mi hárman: Mária néni, a Könyv és én |
Pataki Mária 1923-ban született; 89 éves tehát. Gyakorlatilag egész életét Lipótvárosban élte le, jórészt a Pozsonyi úton, a leghosszabb hónapokat, éveket egy Katona József utcai svéd védett házban. János nevű nagybátyja egyszer bemutatta neki barátját, Keresztes Tibort; az egész családból egyedül ez a nagybácsi tűnt el a vészkorszakban, a többiek mindannyian túlélték, és a háború után, 1946-ban a két fiatal – Tibor és Mária – összeházasodott. Két gyerekük született: Mária és János.
Amint a Holocaustot túlélt zsidóságból – érthető okokból – sokan, az ifjú pár is pártvonalon kezdett felemelkedni; a háborút követően új lehetőségek nyíltak, Tibor végül a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó igazgatója lett, Mária pedig újságíróként kezdett dolgozott.
– Azt mondják, eleven vörös hajú kislány volt, tűzrőlpattant, bátor – meséli nevetve Keresztes Mária, Mária néni lánya. – Azt hiszem, ez volt a szerencséje, ezért tudott érvényesülni; sosem szenvedett önbizalomhiányban. Azzal még most sincs gond…
Mert egyéb gondok már persze vannak, hiszen a 89, ahogy mondani szokták, gombócból is sok, ennyi évet leélni manapság kész csoda; az idő nem múlik nyomtalanul, Mária néninél kihagy az emlékezet.
 |
| A dedikálás pillanata |
– Meg tetszik ismerni ezt a könyvet? – teszem elé A dolgozó nő háztartását.
– Ezt…? Én írtam? Hát, jó régen volt már… – mondja, és belelapoz. – 1956…?
– Tetszik emlékezni Szabónéra, aki a tökéletesség példaképe?
– Nem, nem emlékszem…
– Egyébként jó háziasszony tetszett lenni?
– Én? Én nem voltam az. Anyám, ő igen. Az ő receptjei vannak a könyvben.
Hát igen, a rossznyelvek szerint – ahogy Mária néni lánya meséli – a lakás szaladt, miközben Pataki Mária arról írt, hogyan kell a lehető legjobban rendben tartani.
– A Lakáskultúránál töltött évekre tetszik emlékezni? – kérdezem.
– Jaj, hát annak alapító szerkesztője voltam, persze, hogy emlékszem. Együtt dolgoztunk Berényi Jánossal, Szűcs Eszterrel, Jahoda Majával…
– És a Népszabadság?
– Ott meg az Otthon rovatot írtuk Soltész Nagy Annával 1957-től. Ő az öltözködésről, divatról, én meg a háztartásról.
Közben könyveket hozogat nekem csak úgy, megmutatni, majd előkerül egy fotó is, lehet vagy húsz éve is már, hogy készült: az idős Keresztes házaspár szerepel rajta. Jó kép.
– Fantasztikus ember volt az apám – árulja el Keresztes Mária. – Úgy tudta irányítani a családot, hogy anyám mindig azt hitte, ő a főnök. Közben pedig nem. Zseniális volt, és imádta anyánkat; túl voltak a nyolcvanon, amikor azt mondta róla: látjátok, még mindig milyen szép…? 89 évesen halt meg 2004-ben, az utolsó pillanatig ragyogott az értelme. Halála után anyánk viszont teljesen összeesett. Azóta más.
 |
| Azt hiszem, hasznát vettem. |
nálam eddig ez az év posztja nálad. a hangulatból épp csak ízelítő, de akkor is.
De jó!Valahogy éreztem, hogy eljön ez a poszt is, bár nem tudtam, él-e Pataki Mária.Köszönöm.B.
De jó!!! :-)))
Csodás élmény lehetett 🙂
:)Azt nem tudnám pontosan megmondani miért, de ezt most megkönnyeztem. Valószínű azért ehhez a pillanatnyi lelkiállapotom is kellett, de ettől függetlenül szép írás, az tuti.Szép napod lehetett 🙂
Én is megkönnyeztem! Fantasztikus élmény lehetett! Köszönjük neked Móni!
A Kaland. Neki is, Neked is. Én is megkönnyeztem. Jól írsz. Az jutott erről eszembe, az a mondás, hogy “Aki tudja, csinálja; aki nem tudja, megírja; és aki meg írni sem tud, az tanítja.”Köszönöm a posztot.
Az hiszem ezzel a látogatással felkerült az i-re a pont Szabóné ügyben! 🙂
Hát, nekem is könnyes a szemem és libabőrös vagyok. Szerintem ez abszolút normális :-)Ez igazi Élmény volt, jól gondolom?
Isten éltesse Mária nénit!
Élmény volt, valóban. Örülök, hogy így tetszik nektek:)
Tényleg sírós volt, köszi 🙂
Óó Móni, köszönöm! 🙂 Nagyon jó ez a poszt 🙂
Mónika, én idáig csak olvasgattalak, de ma muszáj írnom – azt hittem, csak én vagyok ilyen érzelgős, de látom, ez az írás többekre is így hatott, kicsordultak a könnyeim, bár nem tudom, miért, de megható volt, amit írtál. Köszönöm ! Egyébként a portugál pulykát tegnap elkövettem és nálunk is nagy sikere volt, bár a ketchup-tejszín házasságtól én is féltem.További jó munkát, remélem, még sok hasonlót olvashatunk Tőled.Szép napot és jó tanulást (ha még nem végeztél az idei adaggal)
Nagyon jó írás, a kép meg különösen, és valahogy helyre kerültek a dolgok. Jó tudni, hogy Pataki Mária nem töröl port a szekrény mögött. Élmény lehetett, tényleg! Örülök, hogy eljutottál hozzá.
Ez most jól esett a lelkemnek. 🙂
Móni, hát ezt meg hogy csináltad? Tudtad előre hónapokkal ezelőtt, hogy találkozni fogsz vele, vagy az írások hatására kerested meg? Tényleg kíváncsi vagyok. Engem egyébként nem meghatott, hanem örömmel töltött el ez az írás, olyan vannak még csodák érzéssel… Köszönöm.
Szia Móni! Egy újabb felejthetetlen élménnyel lettél gazdagabb! S mi is élvezhetjük! Köszönjük, hogy megosztod velünk! Sok sikert a vizsgáidhoz! P.Ildi
:-))))
Ez a blog az egyik kedvencem, sokszor, miután lefektettem a kislányomat úgy lazítok, hogy a ‘Maimonit’ olvasom és mindig örülök, ha új posztot látok, legyen az gasztro, életkép, történelem vagy más. Most viszont a többi kommentelővel ellentétben nem jó érzés fogott el az olvasás során, hanem egyfajta düh, csalódottság, szomorúság keveréke. Én bizony nem könnyeztem meg és nem borzongtam a történeten, hanem elgondolkoztam P.Máriáék rövid élettörténetén és elolvastam a beillesztett linkeket is. Számomra az, hogy “érthető okokból” pártvonalon kezd felemelkedni két tehetséges fiatal inkább a gyomorforgató kategóriába esik, mint az egyetértő hümmögés, fejcsóválás kategóriájába…Soha nem értettem, hogy bár az ember az egyetlen, amelyik képes megérteni a halandóság fogalmát, hogyan képesek egyes tagjai könnyűszerrel elrabolni másoktól az életét vagy az egzisztenciáját…Mindegy, milyen indokkal, milyen vallásban, felekezetben, pártállásban árt valaki másnak, az elkövető megvetendő ember. Aki a szovjet megszállás után pártvonalon emelkedett ki és 1956 után még mindig nem kapott a fejéhez és tovább emelkedett ezen az úton, annak a története belőlem inkább undort mint meghatottságot vált ki. Bocsánat, a hosszú lére eresztett mondanivalóért, de a posztba illesztett linkek piszkáltak fel ennyire :(.És ez a Pataki Mária, akinek a háztartása szaladt, támasztott irreális elvárásokat a szocialista háziasszonyokkal szemben…nyilván pártutasításra.Barbi
Barbi, szerintem nem szabad elfelejteni, hogy a háborúval együtt ők pontosan egy olyan korszakon voltak túl, amikor ki akarták irtani őket, amikor az életük forgott kockán éveken át. Én nem tudom azért elítélni, mert belépett a pártba, és mint párttag kezdett tevékenykedni. Nem tudom, én mit tettem volna a helyében, kinek, miben hittem volna. Úgy gondolom, nem lehet egy kalap alá venni az összes párttagot, és úgy ítélkezni fölöttük, hogy mind gonosz volt, aki ezen a vonalon mozgott. Szerintem ez nem lesarkítható ennyire. Azt meg már a Szabónés könyvből való idézgetés közben sejtettük – kommentelőkkel egyetértettem ebben én is – hogy aki ezt a könyvet írta, tuti, hogy nem így csinálta a dolgokat. Mert nem lehet. Mert érződik a könyvön, hogy elméleti síkon íródott. És bizonyára frusztrált a nemezedéke asszonyai közül nem keveset. De mindezekkel együtt örülök, hogy találkozhattam Pataki Máriával,mert már nagyon kevesen vannak az ő generációjából, akikkel egyáltalán lehet.
Névtelen, Pataki Mária fia találta meg a blogot (gondolom, rákeresett az anyukája nevére), és ő írta, hogy P.M. él,és ha gondolom, összehozhatunk egy találkozót. Ez kb. másfél hónapja történt.
Kedves Móni!Igazán köszönöm Neked – nem csak ezt a bejegyzést, de az egész blogodat.Az élelmiszeranalitika vizsga elvégzése után “jutalmaztam meg” magam azzal, hogy fél órás gasztroblog olvasást is beiktattam a következő tanulnivaló elé, és erre a nagyszerű bejegyzésre leltem. Megérte küzdeni a tananyaggal, mert szép jutalmat kaptam Tőled.Még egyszer köszönöm.Szép napot és további jó vizsgaidőszakot Neked is!Üdv: Anikó
Pontosan, Móni, ebben az egészben én is úgy érzem, hogy az a nagyszerű, hogy ÉL. Hogy ő maga a történelem, és lehetett vele találkozni, beszélgetni. Én is bele szoktam borzongani az ilyen sorsú, korú emberekkel való interjúkba, beszélgetésekbe, találkozásokba, hisz annyi, de annyi mindent megéltek már. P. Zsófi
Barbi: tudod nem szabad a fától nem látni az erdőt!P. Zsófi
Na, alszik a kislányom, ismét ráugorhatok a Netre:)! Móni, P.Zsófi, köszi, hogy nem köveztetek meg a véleményemért, bár tartottam tőle, hisz talán kissé keményen fogalmaztam. Nem veszem egy kalap alá a párttagokat és nem is próbálom magam beleélni a vészkorszakot átvészeltek indítékaiba- hiszen ez úgyis lehetetlen – valamint igyekszem látni a fától is az erdőt. Talán a családi tapasztalataim miatt ugrom ennyire, sajnos, az én nagypapám pld. nem lehet élő történelem, sőt, meg sem ismerhettem őt pont a történelem miatt…Tudjátok, eszembe jut a Tanácsköztársaság, ahol tombolt a vörösterror, ajánlom Tormay Ceciltől a Bujdosó könyvet a témáról, aztán ugye jött a fehérterror, aztán egy konszolidáltabb időszak után a nyilas rémuralom majd a kommunista rémuralom és a normális emberek csak azt nem értik, hogy lehet bármelyik mellett is elköteleződni, hiszen egyik kutya, másik eb…De be is fejezem, szerintem értitek, mire gondolok.Barbi
Barbi, én nagyon értelek, mert nekünk is van történelmünk. Gyorsan nem foglalkoztam azzal az egy mondattal, mert nem az volt a lényeg. Ezen a bejegyzésen mégis nagyon meghatódtam, pont az emberisége miatt. Hogy nem fontos már semmi 89 évesen, csak az ember. És ezt Móni olyan jól elkaptad. Már megint. 🙂