A napokban gondolkodtam a barát, barátság fogalmakon, több apropó kapcsán is.
Nem könnyen mondom valakire, hogy a barátom.
Azt sok minden megelőzi.
Vannak viszont személyek, akikre kevésnek érzem az “ismerős” megjelölést, de túl erősnek a “barátot”. Mi a köztes állapot? Mert maga az állapot létezik, csak épp szót nem találok rá. A “nagyon kedves ismerősöm” is csak ismerős, azt meg mégsem mondhatom valakire, hogy “majdnem-barát”. A haverság/ség bizonyos szituációkban túl slendrián, adott esetben egyenesen röhejes lehet.
Szóval van egy…mim is?…azt hiszem, őt nevezhetem barátnak, akinek, sokszor hallva őt, hogyan nyilatkozik emberekről, szóvá tettem: milyen könnyen mondod valakire, hogy a barátod. Bennem egyből az a kérdés vetődött fel, vajon a megnevezett fél is így gondolja? Mert szerintem a barátság először is akkor barátság, ha kölcsönös.
Akinek gyermeke van, különösen, ha az lány, bizonyára találkozott óvodás-kisiskolás korban a jelenséggel, hogy a ded zokogva tért haza az intézményből azzal, hogy X ma nem volt a barátja. Másnap meg igen. Harmadnap nem. Aztán megint. Ilyen probléma fiúknál igen kivételes esetben fordul elő, lányoknál egy bizonyos életkorban mindennapos. Ezeket szülőként is rendkívül rosszul viseltem, gyerekként meg, látva, hogy a fiúk, ha szabad ezt mondani, normálisabban intézik az ilyen jellegű kapcsolataikat, inkább köztük kerestem játszótársakat magamnak (egyébként épp az ilyen ovis-iskolás “barátnők” miatt használom a mai napig kissé viszolyogva a “barátnőm” megjelölést). Szülőként végigélve ezeket a helyzeteket mindig azzal próbáltam vigasztalni a gyerekeimet, hogy higgyék el, ezek nem barátságok, és próbáljanak meg olyanokkal kapcsolatot kezdeményezni, akikkel nem játszik senki. Ők többnyire hálásak az érdeklődésért.
Nemrég egy blogon a szerző azt a kérdést feszegette, létezik-e ma igazi barátság. És arra a következtetésre jutott, hogy nem.
Szerintem meg létezik. Csak hosszú-hosszú idő alatt derül ki, hogy melyik az igazi. Egy mondás szerint, amikor az életpályád felfelé ível, a barátaid megtudják, ki vagy; amikor mélyrepülésbe érsz, te tudod meg, kik ők.
Nos, töltöttem már időt fent is, lent is, és igazolhatom, pontosan így történik, ahogy ez a bölcselet jelzi: a bajban csak azok maradnak ott, akik tényleg barátok. Ezért is érdemes egyébként egyszer-kétszer pofára esni az életben, mert eltűnnek az ember körül a haszonleső energiavámpírok, a piócák, akik önző módon csak a maguk kényelmét, örömét, javát keresték az adott kapcsolatban, vagy akik egyszerűen csak kellemes időtöltést láttak abban, amit a másik fél barátságnak gondolt. Az első hasalás után, amikor lekopnak a cimborák, az ember feleszmél, és rájön, hogy valamit nagyon elrontott, hogy valamit nagyon elnézett. Hogy az értékeket nagyon nem a helyén kezelte. Aztán, előfordul, hogy olyanok állnak melléd, akikről meg álmodban sem gondoltad volna, akiről a legkevésbé sem feltételezted; és akkor egy restarttal újra épít az ember barátságot, vagy barátságokat, ezúttal már más alapokról.
Persze, ha megint jól megy a szekér, megjelennek a cimborák, ha nem ugyanazok, hát újak, de az élet újra és újra alkalmat ad arra, hogy az ember felismerje valós értéküket.
A barátság számomra nem azt jelenti, hogy sülve-főve együtt vagyunk, meg állandóan megdumáljuk, mi történt aznap. Van olyan, nekem nagyon fontos személy, akit évek óta nem láttam, nem is beszéltünk; mégis, barátomnak tartom, és tudom, ha legközelebb találkozunk, ugyanonnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Mert a bizalom megvan. Van olyan, akivel egy évben kétszer-háromszor találkozom, van olyan, akivel évente egyszer, mégis, nyugodt szívvel állítom, hogy a barátaim.
Az a barát, akihez a bajban fordulhatsz, és aki, ha hozzád fordul, mellette állsz.
Ha csak egy ilyen embert tudhatsz magad mellett, az már jó. Ha több is van, legyél érte hálás. Ha sok… az gyanús.
Szerintem.
Szerintetek?
Egyetértek. Szerintem is kevés igazi barátja van az embernek. Az az egy-kettő pedig nagyon jó, ha van.Én megmondom “nőiesen” a köztes állapotbeliekre szoktam használni a barát megjelölést, felebarát értelemben inkább. Az igazi barátokat jóbarátként próbálom definiálni. De nekem is egyre nehezebben megy barátként emlegetnem azokat, akikkel nem vagyok olyan igazi baráti nexusban… Így igazán megértelek.Egyébként egy fontos jellemzőt még kiemelnék az igaz barátokkal kapcsolatban. Ő(k) megmondja/ják neked az igazat akkor is, ha az fájdalmas, és nem tördeli(k) a kezét/züket, hogy jaj, nehogy megbántson/sanak vele. Ennél jobban szeret(nek) és becsül(nek) téged. A másik pedig, ami igazából ehhez tartozik, az az, ha rossz irányban mész, képesek erre figyelmeztetni, vállalva azt a kockázatot is, hogy esetleg te ezen megsértődsz. Én is hálás vagyok érte, hogy van nekem egy ilyen barátnőm. 😀
Jól szóltál!Uff!Nekem nemigazán maradtak meg a gyerekkori barátaim, igazi barátokra felnőtt koromban tettem szert, akikkel, ahogy irtad fél szavakból is megértjük egymást.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Én barát-félének szoktam hívni a köztes állapotot. Túl a hatvanon, már hosszú története van a barátságoknak. Vannak iskolás barátnőim, de új barátságokat is tudok kötni. Vannak viszont olyan megszakadt, elmaradt barátságok, amiket nagyon szeretnék újrakezdeni, de nem sikerül. A barátságot ápolni kell.
Lévén szangvinikus típus, én “gyűjtöm” a barátokat. Könnyen barátkozom, és hamar tudok kialakítani jó és akár mély kapcsolatot is bárkivel. Ennek ellenére nekem is kevés igazi barátom van. A fiúkkal én is hamarabb találtam meg a közös hangot (lévén fiús alkat és fiú testvérek), mégis azt kell mondjam, hogy a legjobbak LÁNYOK. Valaki, akivel 36 éve, azaz 3 éves korunk óta (óvoda) barátnők vagyunk. Hihetetlen, de így van. Persze nem beszélünk minden nap, de mégis tudom, hogy számíthatunk egymásra, még akkor is, ha egy földrész és egy óceán választ el minket egymástól. A igazi másik barátnőmet tinédzser-koromban ismertem meg, vele is már lassan 20 éves barátság köt össze.A harmadikat pedig a főiskolán, ami szintén 12-13 éves.Fiúkkal már nem barátkozom, mint egykor (noha voltak nagyon jó fiú barátaim, én ugyanis úgy gondolom, hogy létezik fiú-lány barátság), mert már a legjobb barátom a Férjem.
Vegyes érzelmeim vannak a témában.A legjobb barátnőm sajnos már utakon jár már -csak lelki társalgást tudunk folytatni. Azóta úgy érzem elveszett az igazi közegem…
Erdna,teljesen egyetértek veled – nekem is a férjem a legjobb barátom.:) És azt hiszem, ez így (lenne) normális.Cecília, igen, az is fontos, hogy egy barátságot ápolni kell.
Nagyon szép dolgokat írtál ^^ Teljesen igazad van, nekem 2 éve derült ki, hogy a “legjobb barátnőm” nem az, mert nem bírta elviselni, hogy összejöttem a barátommal. Eléggé megviselt, de most már tudom, hogy jobb így. De továbbra is hiszek a barátságban!
Jó kis bejegyzés, nekem is vannak/voltak néha ilyen dilemmáim, hogy most akkor XY kicsodám is.Általánosban voltak barátnőim, majd szakközépbe menet már nem. Újakat kellett szerezni. Majd egyetemre menve azok is eltűntek. Majd gyereket vállalva az egyetemiek is eltűntek. Megmaradtak ismeretségnek. Mivel egyikkel sem összeveszés volt, csak úgy a más életforma, más társaság stb. miatt másfelé vitt az utunk, ezért bármikor felhívhatnám bármelyiket (már ha meg tudnám szerezni a számukat), de már nem lenne meg az, hogy egymásért bármit.Nekem is van olyan, akit évek óta nem láttam és a szívemben nagyon fontosnak éreztem sokáig. Nagyon sokáig tartott felismernem, hogy bár belül még barátok vagyunk, igazából már nincs közünk egymáshoz. Akivel évek óta nem beszélsz, annak nem ismered a mindennapjait, a véleményének a változásait, nem vagy vele ott, amikor egy tényleges barátra szüksége van, hogy elpanaszolja neked, de jóban sem vagy mellette. Ez más, nem barátság már.Nekem barát az, akivel kapcsolatban megvan az az érzésem, hogy ha valami jó van, vagy rossz van, akkor hú, felhívom és elmondom neki, mert tudom, hogy érdekli és meghallgatja és ha tud, okosat is mond rá. Sajnos jó miatt kevesebbszer hívom, vagy mondom, de ez az én lükeségem, remélem így is szeret. És ha olvassa ezeket a megjegyzések között az enyémet is (mert az ő blogján keresztül olvasom a tiédet), akkor most itt is a tudatára adom, hogy a barátom, izé, barátnőm vagy Marcsi. 🙂
Nagyon jól összefoglaltad, minden benne van, ami erröl elmondható. A köztes állapot nálam is megtalálható, valójában még nem barát, már nem csak ismerös. Igaz, így 60 felé az ember már nehezebben köt új barátságokat, örül, ha a régieket ápolhatja… Aki meg lekopik valamiért, hát annak jobb, ha megy.
A főnököm kisfia nagyon találót mondott egyszer: Dani nem a barátom, csak együtt játszunk. Én azóta így fogalmazom meg, magamban legalábbis, a köztes embereket. Nekem a legjobb barátnőmmel elváltak útjaink vagy 10 éve,azóta is van jó pár jó barátom, de minden barátság csak az övének árnyéka a lelkemben. És ezen kívül sok emberrel játszom együtt. Bözsi
Szerintem azt fontos meg tudomasul venni, hogy hacsak nem talaltad meg azt nehany eletre szolo baratsagot a baratsagok, jonnek es mennek. tudni kell oket elengedni, ha kiszolgaltak az idejuket. Nekem inkabb ilyen idoszakos barataim voltak, nyilvan, ha ujra talalkoznank nem lenne nehez felvenni a kapcsolat fonalat ujra, de azt az intenzitast, azt a melyseget abban par honapban, evben, evtizedben stb (megfelelo behelyettesitendo) toltotte ki, amig tenyleg egymas kozeleben voltunk. Aztan jottek mas eletkorulmenyek, mas helyszinek es mas- nyilvan mas jellegu – de megis hasonloan feneketlen nagy baratsagok. Egyszerre tobbnyire csak egy. En halas vagyok ezert. halas ezekert az idoszakos baratsagokert. Vegtelen sokat kaptam toluk, tanultam beloluk es azt hiszem mostanra megtanultam addig orulni nekik amig vannak. Nem mondom, volt par olyan elethelyzet, amikor gyak. kiszakadt egy-egy barat mellolem, emrt mondjuk a vilag masik vegere koltozott. Van akivel sikerul tartani a melegseget, de van akivel nem.
Huh, jó kis téma, valóban nehéz megfogalmazni a majdnem-barátokhoz fűződő viszonyokat! Nekem a Jóisten megadta, hogy van egy igazi barátnőm, aki minden értelemben az, immár 27 éve! A sors kegyéből ugyanabba a városba jöttünk férjhez, úgyhogy általános iskolás korunk óta szinte folyamatosan majdnem napi kapcsolatban vagyunk egymással! Időnként a környezetünk meg is jegyzi, hogy ez már házasságból is sok! :)) De mi még bírjuk!
Olyan jól írtad. És szerintem is kár, hogy nincs egy szó ezekre a köztesekre. Kéne.