Március 20-a a macaron világnapja.
Hát ilyen is van.
Sosem gondoltam, hogy egyszer majd erről is megemlékezem, de nem kerülhetem ki, mivel a nevezetes nap kapcsán rendeltek tőlem egy talicska macaront, sőt, egy beszélgetésre is invitáltak egyik kedvenc helyemre, a keszthelyi Télikertbe.
És most, hogy azt várják tőlem, hogy okosságokat mondjak erről a hektikus süteményről, éppen most kerültem megint rosszé szériába – de fogalmam sincs, miért. Mindent úgy csinálok, mint korábban, ugyanaz a recept, ugyanaz a hőfok, alacsony a páratartalom, és mégis – túl sok a selejt. Pedig látszólag egyszerű az egész: két mandulás habcsók-szerűség között valamilyen krém.
Egyébként eredetileg nem francia, hanem olasz – de valamiért nem az olaszok vitték világsikerre. A nagy macaron-mester Pierre Hermé, aki Párizsba látogat, az az Eiffel torony és a Louvre mellé nyugodtan vegye fel a programba a mester valamelyik üzletének meglátogatását.
Ettől a kis falatnyi süteménytől először azért idegenkedtem, mert túl színes. Ételfesték kell bele.
Aztán, sokáig nem is kóstoltam igazán jót – mígnem egyszer…egyszer csak megértettem: az édes héjhoz kell párosítani valami ízben komplementer krémet, ami eltér, mégis remekül kiegészíti a ragacsos habcsók által nyújtott élményt. Nyugodtan lehet próbálkozni sós, sőt, akár csípős töltelékkel is: egészen meglepő eredmények születehetnek.
Az eddigi, általam készített legkülönlegesebb macaron a szarvasgombás-csokis volt – éppen így nézett ki, mint a fenti képen látható példányok -, legnagyobb kedvencem pedig az olaszrizling krémmel töltött, ami szintén saját alkotás. 
Világnap ide vagy oda – kóstoljatok macaront. Aztán majd ráértek eldönteni, hogy szeretitek-e…