Ahogy öregszem korban haladok előre, egyre kevésbé vagyok rendszer-kompatibilis.
Régen sem voltam az, ifjúkorom főiskolás évei alatt annyi tüntetésen jártam, amennyit azóta összesen nem rendeztek kis hazánkban, és sosem elégedtem meg azzal, ha valamire szimplán rámondták, hogy nem szabad -mindig megkérdeztem, hogy miért.
És tudjátok, milyen sokszor az a válasz, hogy “csak”?
Az életben nagyon sok olyan helyzet adódik, mint a klasszikus medvés viccben; amikor megy a medve az erdőben, egy papírt olvasgat. Találkozik a rókával.
– Te, medve koma, mi az a kezedben?
– Halállista.
– És én rajta vagyok?
– Rajta bizony.
A rókának még a szín is kimegy az arcából ijedtében, majd azt mondja:
– Medve! Mi mindig jóban voltunk. Ha meg kell halnom, legalább azt engedd meg nekem, hogy hazamehessek és elbúcsúzhassak a családomtól.
– Jó van, menj csak.
A róka hazamegy, elbúcsúzik a családjától, majd visszatér a medvéhez, aki egyetlen ütéssel agyoncsapja.
Később a medve összetalálkozik a farkassal is:
– Sz’asz, medve! Mi a pálya?! Mi az a kezedben?
– Ez, farkas koma, bizony halállista.
– És én rajta vagyok?
– Rajta bizony.
A farkasban még az ütő is megáll ijedtében.
– Medve koma! Mi mindig jóban voltunk. Kérlek, legalább azt engedd meg, hogy hazamehessek, megölelhessem még utoljára az asszonyt, aztán ígérem, visszajövök.
– Jó van, farkas. úgy legyen!
A farkas hazarohan. Még utoljára megölelgeti az asszonyt aztán visszamegy, és a medve készségesen agyoncsapja.
Megy tovább a medve. összetalálkozik a nyuszikával:
– Szia, medve. Mi az ott a kezedben?
– Ez bizony halállista!
– És én rajta vagyok?
– Rajta hát!
– Te, medve… ki tudnál húzni róla?
– Persze!
Van, amikor ennyire egyszerű. Hadd meséljem el, ami a minap történt velem; elfelejtettem elutalni a szemétdíjat az illetékes cégnek, mire kaptam egy levelet, hogy a nyilvántartásuk szerint 6050 forint hátralékom van, plusz felszólítási díj, 12000 forint, azaz összesen 18050 forinttal jövök nekik, tisztelettel.
Azt hittem, rosszul látok.
Hívom az illetékes elvtársnőt, hogy hát nem valami félreértés ez, hogy hatezer forintnak tizenkettő a felszólítási díja? Azt mondja erre, mindegy, mennyi a tartozás – hatezer vagy egymillió -, a felszólítási költség az ennyi.
Villámgyorsan elutaltam a hátralékomat, majd írtam levelet is, hogy hát nagyon sajnálom, elkerülte figyelmemet, és nem tekinthetnénk-e el a horribilis felszólítási díjtól?
Erre ma hívnak telefonon, hogy de.
Ennyi. A medve kihúzott a listáról.
Vagy egy másik példa mostanról, ezzel a napfogyatkozással kapcsolatban. Nekem volt szerencsém teljes napfogyatkozást látni 1999-ben, de Bence fiamnak nem, lévén, hogy 2001-ben született. Azonban ez a részleges napfogyatkozás – ami egybeesett a macaron világnapjával, március 20. – nagyon érdekelte, és megkérdezte előző este, hogy nem mehetne-e ki barátjával, a meteorológusnak készülő Árpáddal a gyenesdiási Festetics-kilátóba aznap, ott megnézni a ritka természeti jelenséget?
Rövid ideig gondolkodtunk, majd az mondtuk: legyen. Mert hát nem ez lenne a lényeg? Megfigyelni, tapasztalni, élményeket, tudást szerezni? Nem a közvetlen megtapasztalás a legjobb tanító?
De.
Nem is lett volna semmi baj – hiszen három napot igazolhatok, mint szülő -, ha Bence osztályfőnöke aznap nem kérdezi meg az épp arra járó Zsófit, hogy hol van a bátyja? Miért nem jött iskolába? Mire a húg, akit igazmondásra neveltünk, csakúgy, mint a többieket:
– Hát a napfogyatkozást nézi meg a kilátóból…
Az osztályfőnök persze rettentő dühös lett. Bennem meg felmerült a kérdés, ezek után hogyan írjuk be az ellenőrzőbe, hogy a mulasztás oka “családi ok”?
Bencéék közben a kilátóban néhány profi fotóssal együtt élték végig a részleges napfogyatkozást, igaz, hogy összefagytak, de pontos fogalmuk lett arról, milyen is az, amikor a Hold a Nap elé kúszik, ha nem is teljesen.
Az iskolában a diákok nem mehettek ki az udvarra, nehogy valaki a Napba nézzen, aztán meg megvakuljon (hozzáteszem, pedagógusként én sem vállaltam volna a rizikót) . Majd megtanulják a napfogyatkozást könyvből.
Most őszintén…?
Szerintem jól döntöttünk.
Jól hát!! 🙂
Tök jól! Ha éppen nem fogszabályozásra lett volna sokadik időpontjuk, biztos így teszek én is! Tanár vagyok és én bizony kivittem a kölyköket a suliban az udvarra! Előtte elmondtam, hogy mit nem teszünk! Szereztem napnéző bigyót, meg elkértem a karbantartók hegesztő pajzsát és szépen egyesével mindenki megnézte a napfogyatkozást. Okosan viselkedtek, türelmesek voltak, betartották a szabályokat! Csak normálisan kell velük beszélni. Ja és még az anyaggal is haladtam! Biblia, passió, még passzolt is! 🙂
Kérdezni pedig mindig kötelező!! 🙂
Az én Bencémék is testületileg mentek az osztállyal, három tanórát szántak rá és még jól fel is mentek a Schmittenhöhe-re, hogy még magasabban legyenek 😀 Igaz, mi itt Ausztriában vagyunk. Ahol az sem ördögtől való, hanem abszolút természetes, hogy a gyerek felső tagozat utolsó osztályában elmehet iskolaidőben dolgozni egy pár napra ahhoz a céghez, ahová jelentkezik szakmunkástanulónak, hogy legyen már némi fogalma is arról, mi az, amit talán egész életében dolgozik majd 😀 És akár több helyre, több napra is. Csak az a lényeg, hogy ne nehéz teszt napon hiányozzon.