Ebben az évben van először érettségiző gyerekünk, sőt, egyből kettő, bár a kettes számú, Bálint csak németből indul a megmérettetésen, előrehozott vizsgát tesz. Elsőszülöttünk, Nóra pedig „rendeset”.
Lassan az írásbelik végére érünk, és elegem van az egészből. Nem tudom, mit mondjak a lányomnak, aki meglehetősen maga alá került a matek miatt, és nem elég, hogy ő maga bizonytalan abban, hogyan is sikerült megírni, mindenhonnan azt öntözik a nyakába, hogy ilyen kemény matekérettségi nem volt/van/lesz soha az életben, ez a tuti jó csak nekik jutott ki.
A gyerek egész héten falfehér, arra ébred, hogy nyomást érez a mellkasán, izzad, aztán meg rázza a hideg, és miközben azon gondolkodom, hogyan lehetett volna neki jobban megtanítani a stresszkezelést, mindig oda lyukadok ki, hogy minek kell ez az egész?
Miért riogatják négy éven keresztül a kamaszokat az érettségivel, szisztematikusan kiépítve a félelmet és rettegést, hogy mire odáig jutnak, véletlenül se legyen önbizalmuk? Aztán érdekes módon, ha netán egyből felsőoktatási intézménybe mennek, már fél évvel később újrakezdik a vizsgázást, esetenként nagyobb anyagból, mint egy adott érettségi tárgy anyaga, és ezt évente kétszer megismétlik, iksz éven keresztül; hamar kiderül, hogy az érettségi sem több, mint egy vizsgaidőszak.
– De mi van, ha nem is sikerült az írásbeli? – buggyant ki a kétségbeesett kérdés a lányomból, amire csak annyit tudok mondani: SEMMI. Semmi baj sincs. Nem múlik rajta élet, bármennyire is ezt sulykolják. Először is, meg lehet ismételni. Akkor is, ha valaki nem elégedett az eredménnyel. Aztán, közben el lehet menni dolgozni, aminek – véleményem szerint sok-sok fiatal esetében jóval nagyobb haszna lenne, mint annak, ami bevett gyakorlattá vált: elfekszenek valami egyetemen három-négy-öt évig, apuanyu mindent fizet, és addig is buli van. 
Amikor legutóbb egyetemre jártam pár éve, ott szociológiából tanultuk, hogy minden nemzedék célja, hogy utódja magasabban kvalifikált legyen, mint ő. Azaz, élt egyszer régen Szabó János becsületes asztalosmester. Fia, ifj. Szabó János tehetséges volt, apja szerette volna, hogy – úgymond – a gyerek többre vigye, mint ő, ezért taníttatta, és az technikusi végzettséget szerzett. Az ő fia, Ifj. Szabó II. János, még többre hivatott: már egyetemet végzett. A diplomásnak persze diplomás fia lett, aki aztán megszerezte a PhD fokozatot is, két felsőfokú nyelvvizsgával. Dr. Szabó III. PhD. fia már professzor doktor egyetemi tanár – na de meddig mehet ez így? Ki lesz asztalos, ha az öreg Szabó meghal?
Vagy ki lesz szakács? Cukrász? Felszolgáló? Villanyszerelő? Cipész?
Szeretném, hogy a szakmáknak legyen újra becsülete nálunk. Állítom, diplomát szerezni sokkal könnyebb, mint egy szakmát normálisan megtanulni. Mert jó szakembert is egyre nehezebb találni, aki még hajlandó megtanítani a fiatalokat. Elmentek külföldre sokan. Akik meg maradtak, és jók, nap mint nap az életükért küzdenek, hogy talpon maradjanak az idióta bürokrácia szorítása közben. De ez már más téma…honnan is jutottam ide?
Elegem van az érettségiből. Hogy nekünk magyaroknak meg kell mutatnunk, hogy ebben is milyen kemények vagyunk. Hogy milyen magas nálunk az oktatás színvonala, lám-lám. Persze, nem az oktatásé az, hanem a számonkérésé. Féljetek, rettegjetek, gyerekek. Aztán majd úgyis félni és rettegni fogtok, ha már nem tanultok, mert egy idő után rájöttök, hogy ilyen a rendszer. Ilyen ez az egész társadalom. Ez az egész világ. Félelem-alapú.
De nem muszáj ezt választani. Lehet szembemenni a tömeggel. Kicsit hülyének néznek néha, időnként ufónak érzed magad, de választhatsz mást.
Mostanában divatos úgy reklámozni valamit, hogy „ennyi ember nem tévedhet”. Nekem erről mindig az jut eszembe, hogy egyszer régen, úgy kétezer évvel ezelőtt Júdeában, egy Jeruzsálem nevű városban bizonyos Pilátus, a helytartó megkérdezte a tömeget, hogy két rab közül kit engedjen el: Barabbást, aki gyilkos volt, vagy egy Jézus nevű zsidót, aki Messiásnak, azaz megváltónak vallotta magát. A tömeg egyhangúan Barabbásra szavazott, és ugyancsak nagy egységben követelte Jézus keresztre feszítését.
Még hogy a tömeg nem tévedhet? Dehogynem. Erre épít a demagógia, meg a tömegpszichózis.
Más utat választani, mint a tömeg, na az menő. Gondolkodni, dönteni. Menő.
Vagy nem, inkább: ELNÖK.
En nem ertettem mi ez a nagy feszko az erettsegin. Miert kell kioltozni, feszeng a gyerek az oltonyben, zavarja a stilusatol idegen egyencucc, mindenki ugral, mint valami mergezett eger. Sokkal egyszerubb es feszultsegmentes lenne, ha megerkeznenek a suliban, beulnenek az osztalyteremben es, mint egy hetkoznapi temazarot megirnak az irasbeliket. Felesleges a hacacare, akkor oltozzenek ki, amikor van mit unnepelni, ne elore, nem azzal tisztelik meg a tanarokat, hogy kioltoznek, hanem a tudasukkal. Szerintem.
Es mi van, ha nem sikerul? Semmi. Szeptemberben lehet ismetelni. En hallottam olyan lanyrol, aki osztalyelso volt, es a magyar erettsegire ugy beparaztattak, hogy a stresztol kikeszult es osszeesett a vizsgan. Ez meg mire volt jo?
Minden tiszteletem a most érettségizőknek, közben a férjemre is nagyon büszke vagyok, aki villanyszerelő mestertanfolyamra jár, hogy ha végre a papír is meglesz róla, akkor a munkahelyére gyakorlatra érkezőket taníthassa a villanyszerelés fortélyaira. Villanyszerelők terén pici pipa 🙂
A mi nagyobbik fiunk másodikos öt éves német nyelvin. Januárra állandóan beteg volt, szinte egyetlen éjszakát sem tudott végig aludni, cirka fél óránként felébredt. Délutánonként pedig muszáj volt edzés előtt egy órát aludnia, mert különben „azt sem értette, mit kérdeztek tőle”.A háziorvos szigorú utasítására nem mehetett iskolába, mert annyira ki volt zsigerelve a szervezete, hogy attól tartott komoly baj lesz belőle.
Majd a 4,3 matek átlagból félévre erős kettes, márciusra bukta közeli állapot lett. Akkor meg attól rettegtem, hogy valami butaságot csinál, mert alapvetően egy kiegyensúlyozott gyerek, de úgy tűnt,ehhez nincsenek eszközei, hogyan kezelje.. Nehezen tudtam vele elfogadtatni, hogy semmi az ég világon nem történik, ha esetleg mégis megbukik…
Azt csak zárójelben és halkan mondom, én ugyan nem érettségiztem eü. szakközépben matekből, de ettől függetlenül az azóta eltelt 20 évben SOHA SEHOL még csak nem is találkoztam a nevezetes azonosságokkal, nemhogy használnom kellett volna.
Sőt…
Egy ismerősnek angliai felsőfokú tanulmányaihoz le kellett tennie az ottani „érettségit”, be volt ijedve rendesen, majd kiderül, hogy szinte a négy alapműveletből kellett vizsgáznia.
Mikor kap már észbe valaki és a sok, százéves, használhatatlan tananyag helyett mikor töltenek már végre használható tudást-készségeket a gyerekeink fejébe?!!!!
Ha valaki nem akar matematikus lenni miért kellene tudnia logaritmust számolnia, miközben uram bocsá’ nem tud csekket befizetni, borítékot címezni, helyesen, biztonságosan közlekedni az utcán, stb..
Jó, nyilván ez sarkítva van, de remélem éritek mit akartam megfogalmazni…
Eraanyu