Az esetet azért írom le, mert tanulságos.
Pénteken délelőtt irgalmatlan mennyiségű munka közepette egyszer csak csörgött a telefonom. Zsófi tornatanára hívott.
– Szia, Éva vagyok az iskolából. Azért telefonálok, mert a Zsófi tesi órán rosszul lett, iskolakört futottak, és egyszer csak nehezen vette a levegőt. Most itt van a tanáriban, azóta is nehéz a légzése, mi úgy gondoljuk, hogy allergia lehet, mondta, hogy mostanában viszketett a szeme, szóval, el kéne érte jönni.
Megbeszéltük, hogy intézem, aztán letettem a telefont, és pár pillanatig csak álltam. Most akkor baj van, vagy nincs? Fuldoklik, vagy nem? Tulajdonképpen nem egy orvost lett volna célszerű értesíteni először…?
Mindenesetre a férjem negyed órán belül ott volt az iskolában, számára nem is volt kérdés, hogy ide doki kell, elvitte a gyerekorvosunkhoz, aki gondolkodás nélkül mentőt hívott, és azon morgolódott közben, hogy ezt már ott a tanáriban meg kellett volna tennie valakinek a diagnózis találgatása helyett. A gyereknek a fuldoklás mellett zsibbadt keze, szúrt a mellkasa, köhögési rohamok törtek rá, ami valóban sok minden lehet, mondjuk még infarktus is, de mindenképpen benne van az életveszélyes állapot kialakulása.
Én eközben telefonon hívogattam a férjemet, aki nem vette fel, illetve folyton kinyomta, amitől, bevallom, levert a víz egy kicsit. Most mi van?
Aztán hamarosan minden kiderült: Zsófinál a tesiórán futás közben a fokozott légzés miatt kalciumszint-csökkenés következett be, ami az úgynevezett tetánia nevű jelenséghez vezetett, és éppen a fent felsorolt tünetekkel jár. Mivel fuldokolni kezdett és zsibbadt a szája, pánikba esett, amitől még rosszabbul lett, tehát önmaga rontotta a saját helyzetét. A mentősök már tudták, mi ilyenkor a teendő: a) a beteg orrát 10-30 másodpercre be kell fogni, vagy b) más módon, például szatyorba lélegzéssel kell megakadályozni a vérben levő széndioxid túlzott mértékű távozását. Ezzel a problémát gyakorlatilag meg is lehet oldani.
Zsófi azért éjszakára a kórházban maradt, mert hát ez a protokoll.
– Menő volt a mentőben – mondta nekem.
– Szirénázva vittek? – kérdeztem.
– Nem, azért azt nem.
– Na, hát engem Sevillában szirénázva… Persze sziréna nélkül is ér.
De azért a versenyt itt fejezzük is be.
Természetesen klassz lenne, ha az alapfokú egészségnevelés részét képezné, lévén gyakori probléma, és a tanár/laikus tudná kezelni. De hogy a gyerekorvos nem ismerte fel, nem kezelte, mentőt hívott (MOROGVA!)???!!! Na ez a gáz. (Mondom ezt orvosként, mentősként.)
Egyébként mentőben utazni tényleg menő, és szirénázva kicsit még annál is jobb 😉
Őszintén, az egész sztoriban nekem is ez a legfurcsább pont…:)
Amikor a kisebbik fiam labat bekapta a bicikli, szirenazva vitt a mento bennunket, de akkor es ott ezt nem tudtam elvezni. Rossz volt latni a gyerek ijedtseget es hogy ott, ahol en araszolni szoktam autoval, mindenki teret enged es szabadda valik azonnal az ut…. Most, hogy igy leirtam, meg mindig kellemetlen erzes inkabb, mint izgalmas.
Gyerekkel átélni ezt tényleg nagyon nyomasztó és ijesztő, főleg azért, mert – az aggódás mellett – az ember újra és újra szembesül azzal, mennyire tehetetlen. Az én sevillai kalandom annyira szürreális volt, hogy még ezt is élveztem. Úgy éreztem, mintha valami regényben élnék, és kíváncsian vártam a folytatást.