Szóval, miközben vég nélkül ontom a különböző édességeket – somlói tortát, karamellás sajttortát, epres Friedmannt, banános csokitortát, karamellás gesztenyés tortát, Rákóczi túrós tortát, és akkor még egy kukkot nem szóltam a paleókról -, közben egy csomó sósról álmodom. Kolbászról, kovászos uborkával. Gombapaprikásról, galuskával. Milánói spagettiről. Chilis babról.
Sóskáról.
Sosem gondoltam, hogy valaha a sóska testesíti meg álmaim netovábbját.
Pont a sóska.
Akkor már inkább a spenót – gondoltam volna régen -, de ma már egyértelmű: savanyú legyen és sós, némi édesítéssel persze, mert azért azt a vadságot igenis ellensúlyozni kell. Hiszen ilyen az élet is.
Vásároltam is gyorsan egy doboz fagyasztott sóskát.
Aztán kevés libazsíron enyhén lepirítottam két-három evőkanál lisztet. Kis tejet öntöttem rá, beledobtam a sóskát. Aztán, amikor felolvadt és forrni kezdett, addig hígítottam tejjel, amíg a megfelelő sűrűséget be nem állítottam. Készítettem hozzá két bevert/buggyantott tojást is. Meg volt egy kis sütőben sült fokhagymás újkrumpli. Azt is tettem bele. Meg egy kis cukrot, akárhogy is.
20 torta után úgy éreztem, megérdemlem.
És jó volt.
Nagyon.