Zsófit (12) kipécézte magának az egyik osztálytársa. Beszól neki ahol teheti, gyakorlatilag zaklatja Zsófit.
Ismeritek a helyzetet? Amikor legszívesebben odamenne az ember, aztán jól beolvasna annak a kis taknyosnak?
De nem ilyen egyszerű ez, nem feltétlenül az a legjobb megoldás, ha a szülő beletenyerel egy ilyen helyzetbe. Ugyanakkor nem szabad elbagatellizálni az igenis húsbavágó problémát, amit már orvosolni kell, mert nem normális, és nem kell, hogy része legyen az életnek. Nem kell áldozattá válni, nem kell eltűrni a zaklatást.
Vegyük például a csúfolódást. Vannak, akik hajlamosak azt mondani a csúfolásra, hogy á, az csak ártalmatlan ugratás! De vajon tisztában vagyunk-e vele, mi a különbség ugratás és csúfolás között?
Barbara Coloroso Zaklatók, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak c. könyvében kifejti, hogy ugratás az, amiben:
– a szerepek felcserélhetőek
– nem a bántás a cél
– egyik fél emberi méltósága sem sérül
– jókedvű, szellemes, jóindulatú viccelődés történik
– mindkét fél nevet rajta
– nem ez határozza meg a kapcsolatot
– a szándék ártatlan
– az „ugratott” fél tiltakozására vége szakad.
Ezzel szemben csúfolás esetén
– az erőviszonyok egyenlőtlenek, a zaklató csúfolja az áldozatot
– kifejezetten a másik bántása a cél
– bár viccesnek akar tűnni, valójában megalázó, kegyetlen, lealacsonyító, szűk látókörű megjegyzéseket tesz a bántó fél
– nem együtt nevet az áldozattal, hanem kifejezetten rajta
– a csúfoló a célpontja önbecsülését akarja lerombolni
– az áldozat fél a csúfolás ismétlésétől, ami annál inkább fokozódik, minél inkább tiltakozik ellene
– a szándék kimondottan gonosz.
A Zsófit csúfoló lány – akit nevezzünk Csengének -, egyértelműen megtestesítette az összes pontot. Csúfolta Zsófit azért, mert kancsal, azért, mert szemüveges, azért, mert magas, azért, mert olvas, azért mert van rajta sapka, meg azért, mert nincs. Akkor döntöttem el, hogy ez így nem mehet tovább, amikor egy reggel a gyerek betegnek tettette magát, mint kiderült, azért, mert előző nap az iskolában hagyta a cipőjét (tesi óra után tornacuccban jött haza), és hogy őt ezért a Csenge ki fogja csúfolni. Hát ki ez a Csenge, mondtam neki is, hogy így meghatározza az életünket? Egy frusztrált, irigy kisgyerek, aki valamiért így áll bosszút.
Első gondolatom az volt, hogy bemegyek az iskolába, és beszélek vele. A második az, hogy bemegyek, és beszélek az osztályfőnökkel. A harmadik, hogy nem megyek sehova, menjen a férjem. A negyedik, hogy mi van akkor, ha Zsófi túlozza el az egészet? Aztán beugrott a megoldás: a nagyobb testvér. Ami azért jó, mert ha én szülőként avatkozom bele az ügybe, akkor a másik szülő adott esetben felháborodik, mit bántom én az ő gyerekét, és olyan viszály kavarodhat belőle, amiből nehezen mászunk ki. Viszont, ha a gyerekek egymás között intézik el a dolgot, az sülhet el a legjobban. Ez működött Bence (14) esetében néhány éve, amikor pár fiú hasonlóképpen szívatta; akkor két nagyobb testvére is oda járt még az iskolába, és egy napon itthon megbeszéltünk, hogy szóljanak már ezeknek a srácoknak. Meg is tették, és a nagy vagány cikizők behúzott nyakkal mondták, hogy „oké”, arra a relatíve udvarias felkérésre, hogy légyszi, szálljatok le a Bencéről. És leszálltak. Hiszen egy nagy nyolcadikosnak és egy nagy hetedikesnek néhány ötödikes mi mást is mondhatott volna?
Nos, most Bence a nagy nyolcadikos; tegnap reggel bement az iskolába, és egyből Zsófi osztályába ment azzal, hogy itt van-e a Csenge. – Nincs – mondta egy osztálytárs, aki azonban elmondta Csengének, hogy a Bence kereste. Úgy látszik, valamiféle lelkiismeret-furdalást érezhetett a lány, mert pusztán erre a hírre odament Zsófihoz, és bocsánatot kért az elmúlt időszak sértéseiért.
Na, mondtam Bencének, nem tudtam, hogy ilyen félelmetes vagy.
Nem mondom azt, hogy ezt a szituációt ezzel végleg megoldottuk, de jeleztük a csúfolónak, hogy ez a viselkedés nem oké, és Zsófi is tudja, hogy nincs egyedül. Egyébként a hasonló problémával küzdő családokban, tehát ahol áldozat a gyerek, fontos tudni, mi az, amit a szülő tehet:
1. erősíteni kell a gyerek önbizalmát.
2. segíteni kell abban, hogy legyen legalább egy igazi barátja (valójában ha egy van, az már pont elég).
3. tanácsokkal kell ellátni abban, hogyan illeszkedhet be a közösségbe.
4. buzdítani kell a barátságos viselkedésre.
A csúfoló ugyanis pontosan azt akarja elérni, hogy az áldozat elszigetelődjön, magányos legyen, ne legyen barátja, igyekszik a méltóságát, önbecsülését támadni, és rávenni a többieket arra, hogy csatlakozzanak, de legalább is ne akadályozzák ezt a folyamatot.
EZ NEM NORMÁLIS.
NEM KELL AZ ÉLETHEZ.
NEM SZABAD NÉMÁN ELTŰRNI.
Segítsetek a gyerekeiteknek.
Minden szavaddal egyetértek (mint mindig :))
Köszönöm.
Én nem így csinálnám, csinálom, de nem vagyunk egyformák. 8 és 10 évesek a gyerekeim. Nálunk is, főleg a fiamnál volt ilyen csúfolós probléma. Állítom, hogy néha olyanokkal csúfolják egymást, amiről nem feltétlenül tudják, hogy mit is jelent (mint pl. két férfi vonzalma…). De pl. az én fiam tudja, hogy az mit jelent és hát mivel igen távol álljon tőle, hogy ilyesmit ráfogjanak (meg amúgy egy rakás minden egyebet), ezért jött panaszkodni hozzánk. Azt már előre borítékolni lehet, hogy a tanárhoz kár odamenni, mert ezek az esetek általában nem az ő jelenlétükben történnek, így rájuk sem tud szólni, igazságot sem tud tenni.
Én is gondoltam olyanra, hogy netán túloz a gyerek, így elvoltam egy ideig a problémával én is. Aztán arra jutottunk itthon, igenis védje meg magát a gyerek. Ki kell domborítanunk az erősségeit, hogy saját magán is észrevegye. Hogy lássa, hogy más erős gyereknek is vannak gyengeségei. Hogy néha egy rosszindulatú gyerek viselkedésének hátterében esetleg komoly családi zűrök vannak (ezt persze nem úgy, hogy kipletykálom neki, amit más szülőktől tudok). De lehet csak úgy ötletelni, hogy vajon miért csinálhatja ezt az adott gyerek. Ha a fiam megérti, hogy nem feltétlenül neki szól a bántás, hanem néha a gyerekben zajló háború csak így testesül meg, akkor ez is könnyít rajta. Fel lehet hozni példára olyat is, ami itthon történik. Hogy rossz kedve van és utána kissé pokróc módon szól vissza vagy (bár ez kisebbekre jellemző), de azt mondja, hogy akkor utállak vagy nem szeretlek. Holott nyilván nem így van.
Ha más védi meg, akkor nem tanulja meg megvédeni magát. Sőt még az is lehet, hogy aztán azért csúfolják, mert gyáva, hogy a tesóját, szülőt stb. küldi maga helyett.
Nem biztos, hogy az önvédelem elsőre sikerül, de neki is próbálkoznia kell. Netán ha nyávogva köszönnek neki, köszönjön vissza ő is úgy. Hadd lássák viszont magukat.
Vagy ha azt mondják, hogy fúj, szemüveges vagy akkor lazán vágja rá, hogy igen, szemüveges vagyok. Ha a csúfoló látja, hogy ezzel az adott személyt megbántja, ugrik rá, akkor ő azt a helyzetet élvezni fogja és csinálja tovább.
Ha a folyosón mögötte jönnek és mellette elhaladva rákoppintanak a fejére, akkor még azt is szabad viszonozni hasonló helyzetben. Lássa, hogy méltó ellenféllel áll szemben. Főleg fiúknál az ilyen szárnypróbálgatás szerintem fontos része a fejlődésüknek.
Mondtam már olyat is, hogy ha pl. kergetik és utána piszkálják, akkor ne a tanárhoz szaladjon, csak a tanár látóterébe. Hadd lássa a tanár, hogy mi zajlik és ne árulkodás legyen, hanem a tanár legyen az, aki észreveszi és lép az ügyben.
Vagy ha órán folyton susmorog neki a másik gyerek, akkor a viszonylag csendes órán nyugodtan szóljon oda kicsit hangosabban, hogy XY maradj már csendben, nem tudok figyelni.
Ezek a helyzetek nagyon sok ötletelést kívánnak a szülőktől otthon. A gyerek nagyon sokszor fogja mondani az ötleteinkre, hogy jó, de…. De addig kell ezt csinálni, amíg az ő bátorságához képest meg tud tenni egy lépést és annak majd pozitív eredménye lesz. És akkor azért ő dolgozott meg. Így szerez rutint benne, hogy majd amikor nem a szemüvege miatt csúfolják, hanem a melóhelyen akarják kitúrni vagy párkapcsolati konfliktusa lesz, akkorra legyenek eszközök a kezében.
Dóra, egyetértek veled, a cél valóban az, hogy a gyerek maga védje meg saját magát – és erre rá is kényszerül az esetek 99 százalékában. Amiket leírtál, azokon mind szépen végigmentünk már mi is, és Zsófi kiválóan műveli azt is már, hogy viccet csinál a saját kancsalságából, szerintem óriási: dolgozatírásnál az egyik lány lesett a másikról, mire a tanár rászólt, hogy „hé, X, kancsal lányt nem adunk ám férjhez!” – mire Zsófi azonnal rávágta: „ezt kikérem magamnak, negatív diszkrimináció!” És nevettek, persze. Nagyon megdicsértem érte, mondtam neki, hoyg ilyenekkel tudja élét venni a csúfolásoknak. Csak hát ő is az a típus, mint én voltam – ha face to face kapja, egyszerűen lebénul. Emlékszem, amikor engem sértegetett egy lány általánosban, a rettenetes szituk után, otthon milyen jó visszavágások jutottak eszembe, de alkalmazni nem tudtam őket, mert egyszerűen annyira felháborított az a gonoszság, ami napról napra előjött abból a lányból, hogy nem bírtam lereagálni. Nagyon változatos volt, egyébként, vagy a magasságom, vagy a szemüvegességem, vagy a túl jó tanulmányi eredményem, és még hasonló dolgok miatt állított pellengérre rendszeresen.
Nos, Zsófival tehát egy csomó mindenen túl voltunk már, és én azt látom, hogy a nagyobb testvér támogatása egyszerűen megnyugtatja őt, és már eredményesebben harcol aztán saját maga is. Ráadásul, mióta látta, hogy ez a nagyszájú lány hogy meghunyászkodott egy üzenet hatására, megszűnt félelmetes lenni számára.
Szóval, nem bánom, hogy ezt a megoldást választottuk, mert végre nyugi van. És hála Istennek, mindjárt vége a sulinak.
Jól hangzik, de nem mindenkinek van bátyja.
A kölykök néha rohadtak, semmi más nem segít, csak egy tégla az arcukba.
Hát azért tégla nem…de előbb-utóbb visszakapják az élettől, ebben biztos vagyok. Persze, ez annak, akit éppen csúfolnak, sovány vigasz.