Nem olyan régen meséltem, hogy a letenyei határőrök nem kis meglepetésére teljesen véletlenül átmentem Horvátországba, és ha már így esett, megnéztem magamnak Čakovecet, régi szép magyar nevén Csáktornyát. Már akkor többen is ajánlották – így a meghökkent határőr, de egy nagyon kedves pénzváltó hölgy is -, hogy ha tehetem, Varaždint se hagyjam ki, mert nagyon szép.
Teltek a hetek, és bár szerettem volna, a karácsonyi ünnepek közeledte miatt decemberben már nem jutottam el a kiszemelt városba – most azonban elérkezett az idő. Mivel a január a leggyengébb hónapunk munka szempontjából, úgy döntöttem, engedélyezek magamnak egy szabadnapot, és kirándulok. A „ki jön velem eltévedni?” kérdésemre legkisebb gyermekem, Zsófi jelentkezett, neki még téli szünete van (mázlista), úgyhogy ketten vágtunk neki Horvátországnak.
Izgalmak, és különösebb eltévedések nélkül érkeztünk meg az autópályán Varasdra; a letenyei határtól úgy húsz perc alatt, 17 kunáért, ennyi az autópályadíj. Útközben azon gondolkodtam, hogy is van a „köszönöm” horvátul, a múltkor már egész jól ment, most meg elfelejtettem… Mert közeledett az autópálya szakasz vége, ahol fizetni kell, és mit is kell ott mondanom…? A kapunál a hölgy unottan vette el a papírpénzt.
– Hvala – mondta, amikor kezembe nyomta a blokkot és a visszajárót, és akkor megkönnyebbültem, ez az!
– Hvala – vágtam rá mosolyogva, majd Zsófihoz fordultam: ez hasznos szó, jegyezzük meg!
Igen, tulajdonképpen a „hvala”-val és „dobar dan”-nal – utóbbi azt jelenti, jó napot – nagyon klasszul el lehet boldogulni, ha az ember a többit angolul/németül, esetleg kézzel-lábbal el tudja magyarázni. Magyarul nem nagyon kell megszólalni.
Az autópályáról letérve a Lumini nevű bevásárlóközpont mellett haladtunk el – visszafelé be is néztünk ide, ugyanaz, mint nálunk, árban is, bár most azért mindenfelé az 50-70%-os leárazást hirdető táblák vonták magukra a figyelmünket. De előbb inkább a történelmi belvárosra voltunk kíváncsiak, én legalábbis, főleg, hogy azért nekünk, magyaroknak is van közünk a múltjához, nem is kevés. 
Nos, most, január elején a karácsonyi vásárok nyomai még láthatóak, forralt bort lehet inni elég sok helyen. Nyáron a téli bódék helyén napernyős teraszok találhatóak ugyanitt. 
A kisvasút biztosan a gyerekek kedvence volt a vásári forgatagban:-)
Egyébként, a boltok jelentős százaléka ékszerüzlet. Azt hiszem, életemben nem láttam még ennyi ékszerboltot egymás hegyén-hátán. És gyönyörűek a kirakataik. 
Aztán, vannak itt ilyen kis kuriózumok is, mint például ez a kézműves bolt, ahol szép bababútorokat láttunk meg a kirakatban.
A sétálóutcákon barangolva kikerülhetetlenül a várhoz érünk. Így látjuk meg egy kávézó után előbukkanva:
A következő fotón látható kapun keresztül közelíthetjük meg. 
Itt egy klassz tábla segít az eligazodásban, de persze magyar felirat nincs rajta.
A várat már 1181-ben megemlítik „castrum Garestin” néven, egy III. Béla királynak szóló oklevélben, a város ekkor ispánsági székhely volt. 
Többször átépítették, megerősítették, lebontottak belőle; ma vármúzeum működik benne.
Tovább sétálgatva a belvárosban, egymáshoz közel még jó néhány különleges épületet láthatunk. Az egyik a Sermage-palota.
Szintén nagyon impozáns a Horvát Nemzeti Színház épülete.
Valahol a kettő között találjuk az 1772-ben épült Megyei Palotát.
A belváros egyik kis utcácskájában áll ez a krinolin, amely mellett egy szomorú szerelmi történet olvasható bizonyos Anasztáziáról és Milic hadnagyról. A hadnagy megmentette a vízbe esett tizennégy éves Anasztázia életét, kihúzta a lányt a folyóból. Ettől kezdve szívesen látott vendég lett a lány családjánál, majd, amikor a frontra vezényelték, Anasztázia egy lakatot ajándékozott a hadnagynak, hogy megvédje őt a halálos veszélytől a háborúban. 
Anasztázia azonban meghalt az esküvő napján; a hadnagy leszerelt, és ötven éven át naponta kétszer meglátogatta a sírt, körbejárt azokon a helyeken, amelyek szerelmére emlékeztették, és mindig látta a lány sziluettjét a palota ablakában, ahol régen lakott. Ezért lett a krinolin a soha el nem múló szerelem jelképe a lakattal együtt – s egy okos ötlettől vezérelve a bús legendához 2015-ben elkészült ez az alkotás, pontosan azzal a szándékkal, hogy a szerelmesek ide helyezzék a lakatokat, ne holmi hidak korlátjára, mint például Velencében, ahol kénytelenek levágni ezeket a lakatokat a műemlékek megóvása érdekében. Lássuk be, aki ezt kitalálta, lángelme volt.
Tíz-tizenöt év múlva úgy felöltöztetik ezt a fémvázat a különböző színű és formájú lakatok, hogy öröm lesz nézni.
További csámborgásunk során egyszer csak a városi jégpályánál találtuk magunkat. Hétköznap délelőtt lévén nem túl sokan koriztak rajta, de el tudtuk képzelni, milyen sokan járhatnak ide délutánonként. 
Mi viszont egyre jobban szerettünk volna beülni valahova kávézni; két kísérletet is tettünk, ám az ajtónyitás során kiáramló cigarettafüst majd’ hanyatt lökött bennünket – és akkor rá kellett jönnünk, ha kávé, akkor cigifüst is, itt még lehet dohányozni a vendéglátóhelyeken, ami ilyenkor, télen különösen kellemetlen a nemdohányzó vendégek számára. Szégyellem bevallani, tényleg, de találtunk az óváros szélén egy Mc’Donalds-ot, és ahogy sejtettem, az füstmentes volt. Nos, oda beültünk.
A várostól a parkban tett sétával vettünk búcsút.
Visszaültünk a kocsiba, és hazafelé indultunk – útba ejtve a Lumini bevásárlóközpontot.
Aztán felhajtottunk az autópályára – és nem tévedtünk el ezúttal sem…
Hasonló krinolin van Normanndiában a kaméliás hölgy kastélya előtt. Ott valami zöld-halványzöld aprólevelű növénnyel futtatták be: a szoknyája már pasztellszínű volt. Várakozás közben hajtogattam ott a zöld ágakat, hogy meglegyen a ruhája is. 🙂
A lakatoktól meg Párizsban dölt le a híd korlátja——- khm az nap amikor ott jártam. Mikor hazajöttem akkor olvastam; vezetőhír volt a neten. A családom szerint biztos van hozzá közöm! 😀
Ami érdekes, hogy aznap 3 kísérőnk is elmondta, hogy vizsgálják a hidat, mert valaki bejelentést tett a lakatok súlya miatt. A csoport tagjai nem emlékeznek rá, biztos nekem van ezzel a híddal valami kapcsolódásom!