Tiszta szerencse – Sevilla, 1. nap, de már a vége

– Igaz, hogy törés, de nagyon szerencsés – közölte velem a traumatológus orvos, bizonyos Pedro, aki kivételesen jól beszélt angolul. Sokkal rosszabbul is járhattam volna, ha például elmozdul a csont, de ez nem történt meg. Éppen ezért be sem gipszelik a kezem, mondta, csupán betekerik rugalmas pólyával, és rögzítik egy afféle karfelkötő alkalmatossággal. Aztán majd ha hazamegyek, azért otthon is nézessem meg. Meg ha váratlanul nagy fájdalom jelentkezne, akkor is.
Amíg a papírjaimra vártunk, a másik rendelőből ötven körüli férfi lépett ki bekötözött kézzel, angolul beszélt; kísérője lehetett úgy hatvanöt.
– Szintén turisták? – szólítottam meg őket bátran, olyan jó érzés volt, hogy végre valakikkel társaloghatunk, még ha nem is bírjuk a nyelvüket tökéletesen.
– Igen – mondták ők is felderült arccal, láthatóan örülve annak, hogy értjük egymást, noha anyanyelvük gyakorlatilag világnyelv. Spanyolországban ez máshogy van. Itt úgy látszik, szintén olvasták Efrájim Kishon A tengeribeteg bálna című kötetét, amelynek első fejezetében a bölcs zsidó, bizonyos Lipsicz kimondja az utazók alaptörvényét: habogjon a másik! Ha Angliában vagy, beszélj németül, ha Franciaországban, akkor angolul, de véletlenül se szólalj meg az ország nyelvén. Kínlódjanak csak ők. Nos, a spanyolok a Lipsicz-törvényt alkalmazták saját országukban, tökélyre is fejlesztették; amennyiben észlelik, hogy nem érted a spanyol nyelvet, mondandójukat újra elismétlik, másodszorra kicsit lassabban, tagoltabban, és jobban artikulálva. De eszük ágában sincs más nyelven próbálkozni.
A szomszédos rendelőből kilépő két fickó ír volt. Amint kiderült, este, vacsoránál lezuhant az üvegasztal lapja, valahogy elhasadt, az egyik férfi reflexből elkapta, és végigvágta a tenyerét. Őt is szirénázva hozták.
– De – mondta – az orvos szerint nagyon szerencsés vagyok, mert pár milliméter, és ütőeret vág az üveg.
– Nahát – robbant ki belőlem a nevetés -, milyen szerencsések vagyunk mi mindketten! És ehhez ide, Sevillába kellett jönnünk, hogy kiderüljön…
– Tényleg – kérdezte az idősebb ír -, te miért nem Magyarországon törted el a kezedet?
– Abban nem lett volna semmi izgalom. Meg aztán, gyerekkori álmom volt a városnézés szirénázó mentőautóval – mondtam. És nevettünk. Két sérült, két kísérő, ott nyerített nagyokat a sevillai kórház traumatológiai osztályán, mint valami kisebb részeg asztaltársaság, és már-már azon voltam, hogy meg kéne velük beszélni, vacsorázzunk együtt, amikor behívtak a papírjaimért.
– Hát az írek? – kérdeztem férjemet, amikor kijöttem az orvostól.
– Elmentek, megkapták a papírokat ők is. De üdvözölnek.
Még csak be sem mutatkoztunk… na mindegy, akkor menjünk mi is.
Elindultunk. Éjfél felé járt már az idő, a kórház előtt nem volt egy taxi sem, így a recepciósunktól, Tinótól kapott térkép, továbbá zseb-útikönyvünk segítségével próbáltuk kibogozni, hol is vagyunk.
Általam is nagy becsben tartott tájékozódóképességem – a fejemben jól lekövetem a térképet, ezért általában hamar rájövök, hol vagyunk, továbbá, amerre egyszer jártam, arra vissza is találok – itt Sevillában egyszerűen cserbenhagyott. Valahogy átmászott emberemre, legnagyobb meglepetésemre ugyanis ezúttal ő mondta meg a helyes irányokat – eddig ez nem volt jellemző -, így aztán hamarosan önként lemondtam csoportvezetői funkciómról.
A mentőben történhetett valami.
Ott ugyanis menetiránynak háttal ültem, biztosan akkor keveredtem meg.
Mindenesetre azt hamar megállapítottuk, hogy lementünk a térképről. A megtalált utcanévtáblák egyik térképen sem szerepeltek, és mi mentünk egyenesen előre, rendületlenül, mert emberem azt mondta, higgyem el, arra van a centrum, és bár bizonytalan voltam, de végül be kellett látnom: igaza volt.
Hatalmas pálmafák szegélyezték az utat, a kertekben óriási, vastag törzsű példányok díszelegtek. Kifejezetten kellemes, langyos éjszaka volt,az időjárás pont optimális ahhoz, hogy az ember csak úgy sétálgasson.

Ekkor már újra a térképen voltunk

Már majdnem visszaértünk a szállodába, amikor rátaláltunk Damian tapasbárjára. Itt kezdődött barátságunk ezekkel a remek spanyol előétel-szerű fogásokkal, a finom, testes vörösborral, a Riojával, és persze Damiannal is. Akkor még nem tudtuk, de ez volt az a hely, ahol végül törzsvendégek lettünk. De erről majd még később. Most egy cél lebegett a szemünk előtt: reggel időben megtalálni a Mesón del Moro utca 1-et, ahol Alejandro várt.

Ha valaki, hát ő aztán szereti az olívabogyót. Szerették az írek is, egyébként.

 

Következő >>